Hálásak a román gazdák a magyar állam pénzéért: nincs etnikai színezete az erdélyi gazdaságfejlesztésnek

Istenszéke, Felső-Maros mente, Görgény völgye, Idecs-patak mente – minderről sokaknak a Kelemen- és a Görgényi-havasok festői tája, kedvenc sátorozó- és túrázóhelye jut eszébe. Az irodalomkedvelőknek A funtineli boszorkány elevenedik meg. De beugrik 1990 fekete márciusa is, amikor elbutított és leitatott tömegeket mozgatott meg és szállíttatott Marosvásárhelyre a Vatra Românească szélsőséges szervezet, meg a köréje tömörülő visszarendeződés-párti elvtársi sereg. Az amúgy teljesen békés emberekkel sikerült elhitetni, hogy csak fejszéikkel és capináikkal Vásárhely utcáin randalírozva lehet megvédeni a „magyarveszély” fenyegette Erdélyt.

Az elmúlt harminc esztendő valamelyest begyógyította az akkor keletkezett sebeket. Az idősebb hegyvidéki román emberek nem szívesen beszélnek fiatalkori „hőstetteikről”, utódaik fejében pedig meg sem fordul, hogy a magyarok torkának essenek.

A legtöbbjük békésen éli családi életét, csinosítja házát és gazdaságát, csak néhány forrófejű törekedik arra, hogy a kétnyelvű turistajelző táblák megrongálásával kiélje magyargyűlölő hajlamait. A Maros megyei vidéki románság többségét az életminőség és annak javítási módozata foglalkoztatja. Bár az előítéletek még reflexszerűen működnek, és egy-egy politikusi retorika is sokat nyom a latban,

sokan éltek a Budapest kínálta lehetőséggel, és a Kárpát-medencei gazdaságélénkítő program ajánlatával.

Ha az Istennek van háta, akkor valóban a mögött található, a környéken csak Pașcuként emlegetett Mihai Pop erdőidecsi háza. A kilenc méter széles aszfaltcsík előbb hétméteresre, majd ötösre, aztán hármasra szűkül, végül elfogy, köves út váltja, amelynek a végében áll a gazda dombok közti háza. Állatfarmja innen még negyedórányi kapaszkodóra van. Ott, ahol a több mint ötven tehenét csak a villanypásztor, a kutyák meg a Fennvaló óvja a medvétől.

Hogy miként jutott el a hegyvidéki tanyára a magyar kormány támogatásának híre, amikor még a legközelebbi szomszéd kiabálása sem hallatszik ide? Hát a község magyar polgármesterétől.

„Kétszeres szerencsém volt: egyrészt az utolsó pillanat után kapcsolódtam be olyasvalaki helyett, aki rendelkezett sorszámmal, de nem tudta összeállítani az iratcsomót, és visszalépett. Másrészt egy héttel meghosszabbították a leadási határidőt. Így is záróra előtt kerültem fel a listára” – meséli a gazda. Hamarosan kiderült, hogy harmadjára is szerencsés volt, hisz – az utolsókból lesznek az elsők alapon – ő kapta meg elsőnek a tizenöt borjút. Pályázatát 2019 júniusában iktatták, a mifelénk újdonságnak számító angus szarvasmarhák novemberben már az erdőidecsi réten legeltek.

Pop 70 ezer lejt nyert a magyar államtól, 65 ezret pedig kitett a saját zsebéből. A 25 százalékos önrésznek szinte a dupláját, mert mint állítja: ha már belevágott a húsmarhák tenyésztésébe, egyszerre tizenöttel akarta kezdeni.

„Nem egy igényes állatfaj, elég nekik enni-inni adni, nem kell fejni. Van nekünk harmincöt fejős tarka szarvasmarhánk is, de rengeteg munka van velük. És miért? Azért az 1 lej 25 baniért, amit egy libánfalvi tejfeldolgozó ad” – magyarázza kissé panaszos hangnemben a gazdasszony, Laura Ioana. A Pop család élete valóban a munkáról szól, a középkorú házaspárt a 20 és 22 éves fiai segítik, akik rövid ideig belekóstoltak a nyugati vendégmunkába, de rájöttek, hogy százszor többet ér az ottani csillogásnál-villogásnál a Görgényi-havasok csendje, friss levegője és megnyugtató látványa.

A főállásban Dédán tűzoltóként dolgozó Marțian Roșca is angus marhákban „utazott”. Mint mondja, már öt éve annak, hogy nem foglalkozik fejőstehenekkel. Egyrészt munkaprogramja, másrészt kisgyerekei nem teszik lehetővé, hogy a közel kétszáz fős állományt naponta fejje. „A húsmarhák sem hoznak túl sokat a konyhára, de velük legalább nincs gond. Kicsapod a legelőre, bekeríted villanypásztorral, kétnaponta ellátod őket, majd miután felnőnek, eladod” – magyarázza a fiatal családapa, aki több helyen, lakhelyétől akár 25 kilométerre, a havason is bérel legelőket. Mert ahhoz, hogy az állat jól fejlődjék, minőségi táplálékra van szüksége.

Érdekes módon Roșcaék előbb mezőgazdasági eszközökre szerettek volna pályázni, az iratcsomó leadása előtt, az utolsó napon váltottak a skót eredetű, koromfekete marhákra. Nem is bánják, hisz akárcsak Popék, ők is már novemberben mehettek az állatokért.

Sokat köszönhetnek az egyik szomszéd faluban lakó román barátjuknak, akit egy magyar haver értesített a programról.

A dédabisztrai Viorel Stegar és a füleházi Claudiu Grafi mezőgazdasági gépekre pályázott. A szintén állattenyésztéssel foglalkozó román gazdák úgy gondolták: ha már választhatnak, nem az amúgy is jelentős állatállományt szaporítják, hanem a gépparkot növelik, korszerűsítik.

Mindkettőjük dossziéját jóváhagyták, a százezer lej körüli támogatást megítélték, amelyből nekik mindössze az egynegyed önrészt kellett felvállalniuk.

A gépeket forgalmazó cég Grafinak már hónapok óta leszállította az eszközöket, Stegarnak még várnia kell. Az importőr, a Székelyberében bejegyzett, Maroskeresztúron működő Royal Dru a világjárványra hivatkozva mindegyre tologatja a határidőt, miközben a kedvezményezettek türelmét kéri. A késés kellemetlen, de nem sodorja veszélybe a sikeres pályázatot.

Az állategészségügyi technikusként is dolgozó dédabisztrai férfit sokkal inkább egy másik pályázatának a kimenetele aggasztja. Mint meséli, csak azzal a feltétellel kapott építkezési engedélyt farmja felhúzására, ha a közelében az egyre szigorúbb környezetvédelmi előírásoknak megfelelő trágyalerakatot is létesít. Két éve folyamatosan járja a megyeházát, ahol mindegyre újabb és újabb aktákat kérnek, ezáltal késleltetve az engedély kibocsátását. „Egy csomagtartónyi papírom van, azzal ingázok Bisztra és Vásárhely között. Ha nem sikerül megépítenem a trágyalerakatot, elveszítem az uniós finanszírozást” – bánkódik a férfi, aki szerint

a Pro Economica pályázatának előkészítése gyermekjáték volt az öt évvel ezelőtt elkezdett másik mellett.

Az állattenyésztőt az is bosszantja, hogy nemcsak a hatóságok, a tejfelvásárlók is csúfolkodnak a gazdákkal. Mindössze 1 lej 10 banit kínálnak a tej literéért, még szerencse, teszi hozzá, hogy naponta 400–450 litert is lead. „Sok kicsi sokra megy, de mégis...” – vonja meg a vállát.

Claudiu Grafinak másfajta gondjai vannak. A Nyugatról hazatért kamionsofőr szülőfalujában, Füleházán kezdett vállalkozásba, és annyira kinőtte magát, hogy már nem talál megbízható segédeket. Négy munkahelyet is létesített, de manapság nehéz komoly, kitartó emberekre találni. „Egyik jön, a másik megy, a fiatalok nem szeretnek dolgozni, főként nem a mezőgazdaságban. Inkább elmennek két-három hónapra külföldre, aztán ugyanannyi idő alatt itthon elpallják a pénzt, és kezdik az egészet elölről” – mondja.

A magyar nyelvet még csak nem is törő román nemzetiségű gazdáknak a pályázatok megírása nem jelentett különösebb gondot. Pop egy marosvásárhelyi szakcéghez fordult a magyar nyelvű dokumentáció összeállítására, Roșcának, Stegarnak és Grafinak viszont a szászrégeni traktorgyár egyik, helyszínre kiszállt alkalmazottja segített. A papírmunka digitalizált részét Marţian Roşca pedagógus felesége, Florina Bianca végezte.

– állítja a számítógép-kezelésben jártas fiatalasszony.

Azontúl, hogy az általunk találomra választott négy román gazda közül mindannyian ragaszkodnak a földhöz meg az állatokhoz, van még egy közös vonás bennük:

szinte egyikük sem hitte volna, hogy valaha is támogatást fog kapni a magyar államtól.

Mint mesélik, még akkor sem, amikor iratcsomójukat rendben találták, és pályázatukat elfogadták. Valamennyien meg voltak győződve, hogy bármilyen alaposan is megindokolják a kérésüket, elsőbbséget a magyar nemzetiségű pályázók élveznek. Főként olyan körülmények közt, hogy az eredetileg meghirdetett 131 millió lejes összkeretre csaknem háromszor akkora, a kiírásnak megfelelő finanszírozási kérvény érkezett. Egyesek fejében az is megfordult, hogy ha állatvásárlásra vagy munkaeszközökre mégiscsak nyernek pénzt, azt vajon milyen áron adja a magyar állam. Volt, aki a voksok leadását rebesgette, más a „valamiféle magyar szervezetbe” való beiratkozás kötelességét vizionálta.

– látja be utólag Mihai Pop. „Azt tudtam, hogy a pályázatom megfelelő, azt is, hogy az egész Maros megyének szól, de miért adnának Budapestről pénzt nekünk, románoknak? – gondoltam magamban többedmagammal együtt. De attól még próbálkoztam… Most meg azok, akik csak legyintettek, bánják, hogy nem bíztak benne” – mosolyodik el Marțian Roșca.

Szerinte amennyiben a magyar állam holnap újabb pályázatot írna ki, a román vidékekről háromszor annyi jelentkező lenne, mint az elmúlt években.

Claudiu Grafi is próba szerencse alapon adta le iratait, de úgy érezte, román emberként sok reményt nem fűzhet a pályázati kiíráshoz. Egyedül Viorel Stegar tűnt optimistának: ő már hallotta az előző években sikeresen pályázó, más vidéken élő románoktól, hogy az iratcsomók elbírálásánál senki nem firtatja a gazda nemzetiségét. „A más falubeli magyar barátaim is arra biztattak, hogy próbálkozzam, mert van esélyem” – mondja a gazda.

Az egyik személy, aki a Felső-Maros menti románságot pályázásra buzdította, és a jelentkezőkben a lelket tartotta, Déda polgármester asszonya, Lucreţia Cadar volt. „Az elején bennem is megfogalmazódott a kérdés: miért támogatna minket a magyar kormány?” – látja be a nagyközség elöljárója. Szerinte nem csoda, hogy a lakosság is bizalmatlan volt.

A térség lakóinak két dolog is furcsának tűnt. Miért segítene egy másik állam? És ha mégis megteszi, miért éppen őket, akik között magyar szinte mutatóban sem található.

Amint a politikai pályáját a Nagy-Románia Pártban (PRM) kezdő, majd nyolc év után a liberálisokhoz (PNL) csatlakozó, öt esztendeje a szociáldemokrata alakulatban (PSD) politizáló polgármester asszony meséli, számára hamar kiderült, hogy a Pro Economica által tolmácsolt ígéretek mögött komoly szándék is létezik. De ezt sokan még azok közül sem hitték, akik az elején nekivágtak a nyomtatványok kitöltésének. A dédai községvezető számításai szerint a pályázók egynegyede morzsolódott le valamilyen okból kifolyólag.

Ezzel szemben a gazdaságélénkítő programot lebonyolító Pro Economica ügyvezetője, Kozma Mónika nem érzékelte, hogy a román nemzetiségű pályázók bizalmatlanok lettek volna, legalábbis előtte senki nem adott hangot kételyeinek. A Marosvásárhelyen székelő alapítvány gondosan ügyelt arra, hogy már a kezdetektől fogva két nyelven kommunikáljon, támogatásával pedig fedje le az adott vidék román lakta kistérségeit is. Az alapítvány partnerre lelt az élelmesebb polgármesterekben, akik fenntartás nélkül közvetítették a magyar állam kínálatát.

Örülök, hogy akadt egy pár vidéki elöljáró, aki ügyesen mozgósította a közösségét. A bizalom elnyerésében meghatározó szerepe volt annak a ténynek, hogy látván a hatalmas érdeklődést, a magyar állam végül 1,3 millió lejről közel 4,7-re emelte az elosztandó összeget” – magyarázza az alapítvány vezetője. Hozzátette, az érdem a magyar államé, főként az, hogy gondol erre a térségre, és támogatási programjából nem hagyja ki a más nemzetiségűeket.

– erősíti meg Lucreţia Cadar azt, amit a nyertesek is elmondtak. Látván, hogy falustársaik jól jártak, ők is nekivágnának idén. Valószínűleg nem tudják, hogy a budapesti kormány és általa a Pro Economica 2020-ra, mintegy premierként a Partiumot, azaz Bihar, Szatmár és Szilágy megye egy részét készül „célba venni”. A Székelyföldre csak abban az esetben jut támogatás, ha az anyagi források ezt lehetővé teszik.

A román kormány pedig egyáltalán nem azon dolgozik, hogy Budapest pénzét Székelyföldre, egyáltalán az országba vonzza.

– és ezt ezúttal nem a Pro Economica vezetői ismételik el sokadjára, hanem a dédabisztrai román nemzetiségű állattenyésztő mondja, mintegy válaszként azoknak a bukaresti politikusoknak, akik a magyar támogatásoktól és Erdély fejlődésétől „óvnák” az országot.

Nem szúr szemet a román hatóságoknak a szász alapítvány által működtetett erdélyi gazdaságfejlesztési program

Csendben, a sajtó érdeklődési körén kívül működik Brassó megyei székhellyel az erdélyi szász közösség boldogulását gazdaságfejlesztési programokkal is támogató Saxonia Alapítvány. Eddig mintegy ezer, zömmel dél-erdélyi cég kapott németországi kormányzati forrásokból is származó kama

Szerbia örül a magyar programnak: nincs államközi megállapodáshoz kötve a vajdasági gazdaságfejlesztési támogatás

Míg a román kormány kétoldalú megállapodáshoz köti, a bukaresti sajtó pedig támadja Magyarország erdélyi gazdaságfejlesztési programját, addig Szerbiában semmiféle akadályba nem ütközik ugyanaz a rendszer.