Járványügyben nem kívánok különösebben állást foglalni – véleményem természetesen nekem is van –, azt azonban a hit szempontjából szeretném leszögezni, hogy ez az egész nem hit kérdése. Nem úgy áll a dolog, hogy ha hiszem, van vírus, ha nem hiszem, nincs… Aki a hithez is így áll hozzá, az az életét tekintve nagyon a felületen marad, egyfajta horizontális életet él, a vertikálist kikapcsolja, mert úgy gondolja: ha hiszi, akkor van Isten, ha nem hiszi, akkor nincs.

– Ez kulcskérdésnek tekinthető?

– Életünk legnagyobb kérdése, és ettől nem tudom függetleníteni a gyász kérdését sem papként, sem emberként, keresztény emberként pedig különösképpen nem. A saját gyászolásomat sem. Mert a keresztény ember, még a pap is gyászol, amikor annak van az ideje. Akit „keresztény alapon” nem visel meg, nem borít ki, nem tör össze egy közeli hozzátartozójának a halála, az valójában nem keresztény, hanem önámító, hazudik önmagának. Jézus is sírt jó barátja, Lázár halálán.

Erre is vannak szakemberek, nem kifejezetten lelkészi szakterület, de nagyon közel van hozzá, mert igazából semmi sincs távol a lelkészi munkától, és mindenhol szükség lehet lelkipásztori kísérésben, ahol növekszik vagy fogyatkozik az élet. A halálhoz vagy az elmúláshoz való viszonyulásunk az élethez való viszonyulásunkba van kódolva. Aki csupán horizontális életet él, és életének mottója József Attila Ars poetica című versének e sorával kifejezhető: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, az nem tud mit kezdeni a halállal. Rendszeresen temetek papként, sok hozzáállást láttam már. Van, aki ilyenkor is inkább „jópofizik”, más túlzásba esve szervez, intéz és megold, ki ezért, ki azért nem tudja igazán megélni a pillanatot, saját halálára pedig gondolni sem mer.

– Mit tapasztal hívei körében, a bő másfél éve tartó, sok irányú félelmet generáló pandémia mennyire befolyásolta a vallásgyakorláshoz való viszonyulást?

– Tagadhatatlan, hogy befolyásolta a vallásgyakorlás módjait. Mindenkinél másképpen, ahogy mindenki másképpen viszonyul akár egy közösen átélt, fájdalmat okozó helyzethez: egyeseket nagyobb hitre, másokat a hittől, Istentől való elfordulásra vezet egy-egy próbatétel. Talán így van ez most is. Mi igyekeztünk elérhetővé tenni a hitbeli találkozásunk templomi alkalmait a bezártság idején, élőben közvetítettük a szentmiséket, ünnepi szertartásainkat a szászfenesi templomból, s erről az időközben beállt enyhülés idején sem mondtunk le.

Ezzel együtt persze azt is vallom, hogy ha a pékáruk kirakatát csak szemlélem, még nem fogok jóllakni, így a teljes részvétel a szentmisén a szent­áldozás, protestáns testvéreinknél az illető ünnepek teljes megélése az úrvacsora által történik. Erről nem mondhatunk le, a személyességnek ez sajátos szintje, erre akarom gyakrabban emlékeztetni a plébániaközösségemet is. Persze az is jó, ha valaki főzés közben odafülel a prédikációra, a közvetített liturgiát követi, de ha el tudna menni, s mégsem teszi meg, számára az nem részvétel. Azokban a hetekben, amikor a templomok zárva voltak, a püspökök adtak felmentést a vasárnapi szentmise kötelezettsége alól, ami nem azt jelentette, hogy érvényesen részt vehet valaki a misén tévés, rádiós vagy internetes közvetítés által, hanem azt, hogy neki ez most nem kötelező, a keletkezett űrt azonban azzal próbálja meg kezelni és kitölteni, hogy a lelkét Istenhez emeli a közvetített imádságba való bekapcsolódás által.

– A halottak napjára való lelki készülődésnek melyek a fő összetevői? Mit üzen lelkészként a nagyközönségnek november 1. és 2. alkalmából?

– Mindenszentek ünnepe és halottak napja szorosan összekapcsolódik, de nem egy és ugyanaz. A katolikus hagyományban Mindenszentek alkalmával a megdicsőült egyházra tekint a zarándok egyház.

Több ezer emberről hivatalosan kimondta az egyház, hogy eljutottak az üdvösségre, ők a szentek a naptárból. Egykor élt hús-vér emberek, akiknek ilyen értelemben „sikerült” az életük, ha legtöbbször nem is tartoztak a gazdagok és szépek közé… Hisszük, hogy lelki kapcsolatunk lehet velük, ők a megdicsőült egyház, példák számunkra. De van a tisztuló vagy szenvedő egyház, akik a specifikusan katolikus tanítás szerint haláluk után a tisztulás állapotába kerülnek (ezt mondták régebb emberi módon tisztítótűznek) és ebben a tisztulásukban „haladnak” Isten örök országa felé. Értük imádkozunk sírjaiknál, őket segítjük imánkkal, jó cselekedeteinkkel, alamizsnánkkal halottak napján, s annak előestéjén, november 1-jén. Itt kapcsolódik a két ünnep.

Előkészületként azonban az is jó, ha megengedjük magunknak a hiány érzését, szeretteink elvesztésének fájdalmát nem hessegetjük el magunktól, hanem átéljük, nem tagadjuk, hanem „szelídítjük” önmagunkban. A beismert, megengedett fájdalommal lehet dolgozni, haladni, de amíg tagadásban vagyunk, nincs aki segítsen, az ünnep és az emlékezés pedig csak összezavar. S ahogyan az élethez viszonyulunk, úgy tudunk az elmúláshoz közelíteni, ami mindenkit megvisel, de akinek hite van, annak mégis könnyebb: van kapaszkodója.