Egész évben adventi lélekkel kellene élni – Fehér Attila evangélikus lelkész-esperes az ünnepről – Második rész

Egy tradicionális keresztény, erdélyi családban a gyerek általában azt látja, hogy a felnőttek vagy rendszeresen, vagy hébe-hóba, de eljártak a templomba, istentiszteletre. És ebben a folyamatban a gyermek kap valamit.

Minden ember tudja és érzi, hogy létezik valami felső erő, ami irányítja az egész életet, még ha ezt – a hatalmas egója miatt – nem is vallja be magának. Ez az irányító pedig nem más, mint a gondviselő Isten.

De vannak különféle helyzetek, amiket az emberek nehezen dolgoznak fel. Természetesen nekem is vannak olyan ismerőseim, akik például megéltek egy-egy traumát, és ennek következtében teljesen elhatárolódtak Istentől, mondván, hogy ha Isten jó, akkor miért engedhet meg ilyesmit. És akkor ezek az emberek általában istentagadók lesznek. De vannak olyanok is, akik átélik azt, hogy Isten az ölében hordozza őket a nehézség idején és nagyon mélyen istenhívők lesznek.

És hogy a nehézséggel mindig célja van Istennek.

korábban írtuk

Egész évben adventi várakozásban kellene élni – Fehér Attila evangélikus lelkész-esperes az ünnep lelkiségéről – Első rész

Nemcsak az adventi időszakban, a szeretet ünnepe közeledtével lenne jó lelassulni, és hagyni, hogy utolérjen bennünket a lelkünk, hanem a mindennapjainkban is – vallja Fehér Attila, az evangélikus-lutheránus egyház főtanácsosa.

– De az ember ezt nem láthatja, emberi ésszel nem is fog belelátni...

– Én úgy hiszem, hogy mielőtt Isten lehajol az emberhez és felemeli őt, azelőtt sokszor hagyja, hogy mélyre jusson, hogy erősödjön meg hitében. Túrmezei Erzsébetnek (1912 – 2000. költő, evangélikus diakonissza volt – szerk. megj.) van erről egy gyönyörű műfordítása. Az ismeretlen szerzőtől származó versnek a magyar címe Lábnyomok, és arról szól, hogy az ember álmában végignézi az életét, és látja, hogy két pár lábnyom követhető végig a tengerparti homokban. És azt mondja, hogy „igen, Uram, látom, hogy mindig velem sétáltál, de az életem legnehezebb időszakában csak egy pár lábnyom van, hát pont akkor hagytál magamra”.

Tehát sokszor utólag jövünk rá, hogy a nehézségeket csakis azért vészeltük át, mert Isten hordozott minket az ölén, és a nehézség a javunkra vált.

Elsőre nem sikerült a felvételim a teológiára, és akkor elkezdtünk beszélgetni Raduch Zsolt brassói lelkésszel (egyébként ő most nyugalmazott lelkész, az édesapja kolozsvári volt, Raduch Gyuri bácsi, aki Reményik Sándornak volt jó barátja). Szóval Raduch Zsolttal elkezdtünk sokat beszélgetni, és valahogy

1997-ben sikeresen felvételiztem, és elkezdődtek a tanulmányok.

Ő pedig kinevezett maga mellé püspöki titkárnak, aztán majd egyházkerületi főtanácsosnak és 2017-től esperes is lettem.

– Kolozsvári lelkészként is szolgál, ugye?

– Kolozsváron Adorjáni Dezső Zoltán püspök úrral együtt öten szolgálunk. Mindenkinek megvan a szerepe, én a gyülekezetben kevésbé foglalkozom a lelki szolgálattal, általában havonta egyszer végzek istentiszteleti szolgálatot. Inkább besegítek az adminisztratív feladatoknál, pályázatoknál stb. Püspök úr irányítása alatt Kerékgyártó Imola lelkésztársam végzi többnyire a gyülekezeti tevékenységeket és a gyerekekkel való intenzív szolgálatot. Boldizsár Beáta lelkésztársam, az Evangélikus Harangszó főszerkesztője egyben püspöki titkár is, ő a gyülekezetben a családos tevékenységekre összpontosít. Fejér Olivér kollégám pedig diakónusként az idősek lelki gondozásával és a szórványban való szolgálattal van megbízva.

Egyébként soha nem terveztem, hogy egyházi adminisztrációban fogok dolgozni. Mindig, amikor kérdik tőlem, hogy milyen kegyelmi ajándékot kaptam, azt válaszolom, hogy az adminisztráció kegyelmi ajándékát kaptam. Az egyház ezt elősegítette: a püspökség adminisztratív igazgatója lettem, ami tulajdonképpen a főtanácsosi pozíció, és egyházunk nyugdíjpénztárának is az igazgatója vagyok. Tehát az elmúlt években nekiálltam tanulni közgazdaságot, befektetési tanfolyamokon vettem részt, olyasmiket tanulok, amik pénzzel és a befektetésekkel kapcsolatosak. 2017-ben pedig püspök úr meg a kollégák felkértek, hogy legyek a kolozsvári egyházmegye esperese. Erre jelöltek, majd megválasztottak és a tavalyi újraválasztás után, Isten kegyelméből, elkezdődött egy újabb hat éves mandátum.

Ha a világnak azt a szeletkéjét, ami rád van bízva, becsületesen kiteljesíted, akkor az nagy dolog. Ez vonatkozik az egyházi adminisztrációs munkára, a lelki munkára is. Az ember próbál helytállni mindenben, kihívásoknak megfelelni, nehézségeket áthidalni. Én szeretek dolgozni, szolgálni, és hála Istennek sok feladatom is van. Nem mondom, akadnak stresszesebb időszakok, de a jelen élethelyzetemben úgy próbálom megélni, hogy igyekszem megadni a lelkemnek egyfajta nyugodtságot. Azért is, hogy például én is fel tudjak készülni az ünnepre. Lelkészértekezletünk volt december elején Nagyváradon, és pont erről az ünnepre való felkészülésről is beszéltünk. A Magyarországi Református Egyházban szolgáló, hollandiai származású, magyarul beszélő missziói előadó, Márkó tartott nekünk előadást a lelkipásztori elhívásról és a kihívásokról. Arról értekeztünk, hogy

Vagyis amit az igén keresztül át kéne adjunk azoknak, akik hasonlóképpen robotolnak, mint mi lelkészek. Amúgy meg a keresztény embernek egész évben „adventben” kéne élni.

Harmadszor akkor jön el az ember életébe, amikor meghalunk (és számunkra, keresztények számára a halál csak egy átmenet, nem a végső állomás), akkor van a vele való találkozás, az a harmadik eljövetel. És a negyedik eljövetel az utolsó ítéletkor lesz.

Örömmel készülünk ezen a vasárnapon a Jézus születésére. És ez lenne az egyik kedvenc, a karácsonyra utaló bibliai igém. Az adventi koszorú négy gyertyája közül nekem a negyedik az örömöt jelképezi. Az első három a hit, a remény és a szeretet. És ha ezek hiányoznak, akkor nem tudunk eljutni az örömhöz. Ha nem tudunk lassítani, ha nincs hitünk ahhoz, hogy ezt megtegyük, akkor nem is fogunk lassítani.

És ha nincs bennünk felebarátaink iránti szeretet, családtagjaink iránti önzetlen szeretet, akkor az igazi örömöt sem fogjuk soha átélni. Azt az örömet sem, hogy mindannyian az Úr megváltott gyermekei vagyunk. Ebben a lélekölő világban az ünnepre készülődve, vagy épp karácsony ünnepéhez érkezve Túrmezei Erzsébet Lélekszakadva című versét idézném: „Lélekszakadva rohanunk, / és szakadozik a lelkünk. / Ronggyá szakad. / De mi lélekszakadva, / lelkünk rongyaiban / mégis tovább rohanunk. / Miért? Meddig? Hova?”

Ha valaki ebben magára ismer, akkor mindenképpen ott a figyelmeztetés: igyekezzen lassítani, hogy utolérje saját lelke és elérje Isten újjáteremtő Szentlelke is! Nemcsak adventkor, nemcsak karácsonykor.