Ők úgy élnek a köztudatban, hogy katonák, de e gyűjtőfogalom mögött sokkal több jelentés van. Hiszen hús-vér emberek voltak, akiket valaki szeretett, valaki várt otthon, akikért valakik könnyet hullattak.

Úgy vélem, ezért is nagyon fontosak, hogy jöjjenek létre ezek a bárki számára elérhető adatbázisok, illetve adattárak. De ezek a nyilvántartások akár jogi, hivatalos ügyek intézésében is szerepet játszhatnak, lásd például a jelenleg Romániában zajló, a kommunista rendszer áldozatait érintő kárpótlási eljárást. Sok leszármazott számára nagy segítséget jelent, hogy a romániai hivatalos szervek idén januártól elfogadják a Magyar Nemzeti Levéltár által kiállított tanúsítványt azokról a hadifogságba került vagy civilként szovjet táborokba elhurcolt személyekről, akiről adatokkal rendelkeznek az orosz levéltárakból származó, jelenleg feldolgozás alatt álló kartonok alapján.

Most is sokan keresik még hozzátartozójuk, nagyapjuk, esetleg édesapjuk nyomát, de sehol nem találnak róluk semmi hiteles, hivatalos feljegyzést. A napokban is megkeresett egy nyolcvanas éveiben járó bácsi, aki könnyezve mesélte el, visszadobták kárpótlási kérését, mivel nem tudta megfelelő iratokkal igazolni, hogy édesapját,

Knizs Gyulát 1944 októberében a bevonuló szovjetek civilként elhurcolták Kolozsvárról. A fogságból hazatérő egyik rokonától tudta meg, hogy édesapja rövid időn belül meghalt a magnyitogorszki lágerben, és jéggé fagyott holttestét ő helyezte el a tömegsírba. Tehát rendkívül fontosak, hogy ezek az adatbázisok elkészüljenek, s folyamatosan bővüljenek az újabb és újabb adalékokkal. S talán a veszteségeinket felmérve, hosszabb távú, jövőre vonatkozó következtetéseket is levonhatunk.

Ha kiemelnék valakit, Kilyén Karcsi bácsit említeném, de őt is valójában azért, mivel ő volt az első interjúalanyom. Kezdő újságíróként ugyanis az 1995-ben vele készített beszélgetés ösztönzött valójában arra, hogy folytassam a munkát. A székelyiklandi születésű, jogász végzettségű Kilyén Károly honvédként esett szovjet fogságba, és kilenc év után került haza a kelet-szibériai, kolimai megsemmisítő lágerekből, ahol rettenetes hidegben, embertelen körülmények között, aranybányákban – szavai szerint –, „mélyhűtőkben” dolgoztatták őket.

Nagy élményt és megtiszteltetést jelent számomra, hogy elbeszélgethettem a kor szemtanúival, beleértve az ’56-osokat és az 1944. június 2-ai amerikai kolozsvári bombázás túlélőit is. Természetesen nagyon fontosak a levéltári források is, de egy történelmi korszak vagy esemény akkor lesz igazán érthető, ha megismerjük annak személyesebb vetületeit is, vagyis azt, hogy miként élte át mindezt maga az ember. Két dolgot sajnálok igazán: egyrészt, hogy a szovjet fogságban négy évet lehúzott nagyapám, Filep Sándor – akinek egyébként Kilyén Károly falus- és sorstársa volt – történetét nem rögzíthettem, mivel szegény azelőtt meghalt, hogy én ezt megtehettem volna, másrészt pedig egyéb teendőim miatt nem tudtam még nagyon sokakat felkeresni – lásd például a Kolozsvárról elhurcolt mintegy ötezer férfit –, és így örökre magukkal vitték az emlékeiket.

Mintegy 45–50 ezerre tehető az elesettek száma, és körülbelül ugyanennyi a sebesülteké, a betegeké. Továbbá 28–30 ezren estek hadifogságba, azonban a foglyok több mint 80 százaléka elpusztult. Arról, hogy a katonák közül ki származott a visszacsatolt erdélyi területekről, semmilyen kimutatás nem készült. Véleményem szerint ezt közelítő értékkel el lehetne készíteni, de nem kis munkát igényel. Tehát bőven vannak még fehér foltok…