Katonai törvényszék által tárgyalt politikai pereket addig is vállaltam, mint például a gyergyóditrói Pál Béla ügyét, akit azért hurcolt meg a hatalom, mert memorandumokat küldözgetett a párt központi bizottságához, rámutatván azokra a törvénytelen eszközökre, amelyekkel Ceauşescu igyekszik megfosztani jogaitól a romániai magyarságot. Mielőtt a katonai törvényszék elé kerülhetett volna, a ditrói matematikatanárt egy hónapra eltüntette a Szekuritáté, de úgy, hogy még a családja sem tudta, mi történt vele. A szigorúan titkos tárgyaláson megpróbáltam ügyvédként viselkedni, mire a katonai főügyész a folyosón tett is egy félre nem érthető megjegyzést: „Ügyvéd elvtárs, magának van családja? Ha igen, gondoljon rá!”

– Aki ilyen magas igazságérzettel rendelkezik, és jogot végez, miért lesz ügyvéd, és nem törvénybíró?

– Ahhoz, hogy a bíró a lehető legobjektívebben tudja megítélni a történteket, és igazságos döntést hozzon, elengedhetetlen a megfelelő ügyészi és ügyvédi hozzáállás. Magyarán: az ügyvéd is az igazságért küzd. Arról nem is beszélve, hogy egy diktatórikus rendszerben a bírák sokszor politikai parancsot teljesítettek, nem igazságot, hanem gazságot szolgáltattak. Az ügyvédnek meg kimondottan kihívásnak számított – főleg a politikai perekben – az igazságért harcolni.

– Pályafutása során mindig a jó oldalon állt? Soha nem védett gyilkosokat, gazembereket, bűnözőket?

– Dehogynem, hiszen a védelemhez való jog alkotmányos emberi jog. Ne feledjük, a gyilkost is megilleti a védelem. Egyébként nagyon érdekes ügyek a gyilkosságok, hisz felmerül a kérdés: a tettes miért is jutott abba a helyzetbe, hogy embertársát megölje? Annak idején a Marosvásárhelyen ládás gyilkosságként elhíresült bűntényben például a cinkostársat, azaz a gyilkos szeretőjének a védelmét vállaltam el azok után, hogy az apa nélkül maradt tizenöt éves gyermeke hozzám fordult. Most is a fülembe csengenek a kamasz fiú szavai: „Ügyvéd úr, akármilyen, mégiscsak az anyám”. Mint ahogyan azt a megrázó jelenetet sem tudom elfelejteni, amikor a gyermekkel bementünk beszélőre a börtönbe. Az akkori közhangulatban nem volt, nem lehetett sikerem az ügyben, így a válni nem akaró férjétől mindenáron szabadulni próbáló feleségre maximális büntetést, a húsz év börtönt szabtak ki. A gyilkost, akit egy másik kolléga védett, viszont halálra ítélték, és ki is végezték.

– Ismerve a romániai igazságügyi rendszert és a magyar kérdéshez való viszonyulását, az utóbbi két évtizedben miért vállalt annyi, vesztesnek bizonyult ügyet?

– Abból indultam ki, hogy jogaink védelmében minden lehetőséget ki kell használnunk. És csakugyan: több, a közösség számára fontos pert sikerült megnyernem. Csak néhányat sorolnék…

Szintén Vásárhelyen elértem azt, hogy a rendőrség álláspontjával ellentétben a székely zászló nem számít reklámzászlónak, engedély és illeték befizetése nélkül kitűzhető. Strasbourgig kellett eljutnom, hogy megnyerjem Tőkés László zászlópereit is. Ezzel szemben egy igazságtalan, de rendkívül fájdalmas vereséget szenvedtem a marosvásárhelyi orvosi egyetemmel szemben, igaz, az egyetemi charta ügyébe az Ungureanu-kormány is belebukott.

Az egyetem vezetősége és azok a titkosszolgálati szervek, amelyek mögöttük állnak, jellegzetes román fifikával cselezték ki a tanügyi törvényt, pontosabban írták fölül a romániai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hatóság (ARACIS) döntésével. Egy olyan határozattal, miszerint a klinikai gyakorlat nyelve csak a román lehet, amelyet még csak a kormánynak sem mutattak be, nemhogy elfogadtatták volna a kabinettel! Sajnos ezt a multikulturális egyetemeken kötelező anyanyelvhasználatot kicselező, kiterjesztően alkalmazott „sztenderdet” Szamosközi István, a Babeş–Bolyai tanára is megszavazta a testület egyetlen magyar tagjaként. Nem kizárt, hogy voksa hozzájárult az egyetemen belüli érinthetetlenségéhez.

De mondok egyebet is: a marosvásárhelyi táblabíróságon, ahol a magyar nyelven folytatandó gyakorlatok és szemináriumok sorsát vitattuk, úgy veszítettünk, hogy a két román bíró közül csak az egyik volt azon a véleményen, hogy az egyetemi gyakorlatnak, szemináriumnak minden szinten az állam nyelvén kell folynia. Mona Baciu bírónő különvéleményében kifejtette, az egyetemi chartának a magyar nyelv használatát korlátozó rendelkezései sértik a tanügyi törvényt is. Sajnos a harmadik bíró, egy magyar nemzetiségű férfi átszavazott, így 2–1 arányban megszületett a végső, jogsértő ítélet, a teljes körű magyar nyelvű képzést nem sikerült visszaállítani. Ezek után csak politikai döntéssel lehetne kiharcolni a törvény által garantált teljes körű anyanyelvű oktatáshoz való jogot. Ugyanis, mint említettem, az ARACIS a kormány fennhatósága alá tartozik. Nagyon remélem, az RMDSZ-nek végre lesz annyi ereje, hogy elérje az egyetemi chartába foglalt ARACIS-sztenderd módosítását, és ezáltal a Ceaușescu által korlátozott magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészeti képzés visszaállítását.

– A történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna, ha… Mégis megkockáztatom: miként látta volna magát a román szenátusban 1990 és 1992 között, ha a Vatra Românească magyarellenes erői az RMDSZ asszisztálása mellett nem kaszálják el az Ön jelöltségét?

– Azt hiszem, olyan diákként, aki a bukaresti jogi fakultáson egyetlen magyar volt az évfolyamon, sikerült jól kiismernem a románokat – jó és rossz oldalukkal együtt. A bukaresti mentalitás ismerőjeként, elkötelezett, a román nyelvet nem nyekeregve beszélő jogászként nem kizárt, hogy jobb irányba tudtam volna befolyásolni az RMDSZ politikáját.

Már 1990 februárjában észre lehetett venni, hogy minimalizálni akarják Király Károlynak az RMDSZ-ben betöltött szerepét. Valahogy így jártam én is. A sepsiszentgyörgyi gyűlésen Markó Béláék a vásárhelyi színi egyetemen a kommunista rendszer filozófiáját oktató tanárt javasolták az országos alelnöki tisztségbe, holott azelőtt pár nappal, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott szavazáson Sütő András után én kaptam a legtöbb szavazatot. Akkor mondta Sütő András: „Kincsest annyian támadják, mint Drégely várát”.

A kétfős bírói tanácsot a mindmáig aktív Ioan Sabău-Pop és Ionel Pantea alkotta. Előbbi nem szorul különösebb bemutatásra, hiszen a magyar olvasók jól ismerik, utóbbiról pedig annyit, hogy mindig, amikor leitta magát, azzal dicsekedett, hogy ő misszióval érkezett Marosvásárhelyre. Ügyvéd kollégám, néhai Mihály Sándor hiába szerkesztette meg a jelöltségünk törlése miatti fellebbezést, az RMDSZ nem nyújtotta be. A szervezet ezzel egyrészt megnyitotta a szenátus ajtaját Markó Béla előtt, másrészt öt éven át ellehetetlenítette a Magyarországról való hazatérésemet, ugyanis a fekete március miatt bűnügyi eljárást varrtak a nyakamba.

– Minek következtében szüntették meg?

– Annak, hogy az Európai Emberjogi Bírósághoz fordulhattam.

– Azok után, hogy 1990 márciusában majdhogynem vérdíjat tűztek ki a fejére, utólag hogyan alakult a románsággal való viszonya?

– Az 1990. január 12-én az utolsó közös román–magyar tüntetésen mondott főtéri beszédem után, amikor követeltem a halálos sortüzek felelőseinek megbüntetését, a szélsőséges uszítók célpontja lettem, ez a folyamat évekig eltartott. Ezt az időszakot leszámítva mindig is a kölcsönös tisztelet jellemezte a románokkal való kapcsolatomat. Aki látta a Balkán bajnok című filmet, észrevehette, hogy a márciusi pogromkísérlet egyik vezéregyénisége, Ioan Judea ezredes szinte elismerőbben beszél rólam, mint az RMDSZ-es politikusok. Egy időben, ha összefutottunk a főtéren, azt mondogatta: „domnule Kincses, mi ketten mentettük meg Vásárhelyt!” A mondat fele része igaz…

– A hírhedt fekete márciuson kívül mit tart politikai pályafutása legfájdalmasabb mozzanatának?

– Azon már rég túltettem magam, hogy az RMDSZ öt alkalommal akadályozott meg abban, hogy bekerüljek a törvényhozásba. Viszont a marosvásárhelyi polgármesteri szék elveszítését mindmáig nem tudom megemészteni. Sokkal jobban fáj Fodor Imre 2000-ben elszenvedett veresége, és annak körülményei, mint a saját kudarcaim.

Ennek az előzménye az az előválasztás volt, amelyet az RMDSZ megyei elnökeként szerveztem, többek közt Marosvásárhelyen is, ahol akkor nem működött városi szervezet. Annak dacára, hogy a tagság nagyon szép számban járult az állóurnák elé, a választmány és a Területi Képviselők Tanácsa élenjárói, az RMDSZ sokáig elmozdíthatatlan régi vágású emberei mindenáron felül akarták írni a marosvásárhelyi tanácsoslistát, mégpedig úgy, hogy a saját csókosaikat juttassák a befutó helyekre. Engedve a nyomásnak, a jobbára vidékiekből álló választmány megváltoztatta a vásárhelyi listát, csakhogy én ezt nem voltam hajlandó tudomásul venni. A választási irodához a marosvásárhelyiek szavazatai alapján kialakult eredeti listát nyújtottam be, ennek viszont az lett az azonnali következménye, hogy felfüggesztettek az elnöki tisztségből.

Helyembe azt a dr. Kelemen Atillát nevezték ki, aki nem jogászdoktor, hanem az állatorvosi tudományok doktora. Ez nem egy lenéző megjegyzés, hanem olyan tény, amelynek komoly jelentősége van. Mégpedig azért, mert a sebtében felkent utódom nem oktatta ki szakszerűen az RMDSZ szavazóbizottságba delegált tagjait, így azok a jóhiszemű, de felkészületlen emberek nem tudták, hogy szükség esetén a körzetekben kell megóvni a szavazatszámlálást, nem a városi vagy megyei választási bizottságban. Így fordulhatott elő, hogy az első fordulóban a Dorin Florea körül csoportosuló román pártok képviselői azzal a csellel, hogy a Fodor Imre javára a tulipánra leadott pecsét kissé kilóg a négyzetből, csaknem háromezer szavazatot érvénytelenítettek. Embereink a szavazókörzetekben nem nyújtották be az óvást, így nem került sor a kötelező újraszámlálásra. Ezek után hiába kérte az RMDSZ a városi szavazatszámláló bizottságban a voksok újraszámlálását, a törvény szerint nem volt kötelező ennek elrendelése.

– Mire véli az RMDSZ egyre látványosabb Fidesz-közelségét? Változott a pártpolitika, kicserélődtek az emberek, így diktálja az anyagi érdek, vagy ennél is összetettebb a kérdés?

– Úgy, ahogy mondja: ennél jóval összetettebb. Annak idején a volt szövetségi elnök, nem túl nagy politikai előrelátással, elsőnek üdvözölte Gyurcsány Ferenc választási győzelmét. Amikor visszatért a Fidesz, érezhette, hogy megfagyott körülötte a levegő, ezért kénytelen volt félreállni, és átadni a helyét az általa kinevelt és preferált Kelemen Hunornak. Az új elnök hamar felismerte, hogy a romániai kisebbségi magyarság nem képezheti a budapesti kormánypárt ellenzékét, és az egyetlen járható utat választotta, éspedig az együttműködés útját. Nagyon rossz lenne, ha a mindenkori magyar kormány ellenségként tekintene a határon túli magyarságra. Ez akkor is érvényes, ha az itteni magyarság elvárásaival szemben történetesen Márki-Zay Péter lenne a majdani miniszterelnök. Amondó vagyok, hogy a balliberálisok jelöltjét nem kellene már most úgy felhergelni, hogy ellenségként kezeljen bennünket.

– Az, hogy az RMDSZ csúcsvezetői egy ideje ismét igyekeznek odafigyelni az erdélyi magyarság politikai preferenciáira, azt is jelentheti, hogy a szövetség kezd visszatérni az eredeti útjára?

– Nem lehet a választói akarattal szemben politizálni. Egy pártnak, legyen az szövetségként is bejegyezve, nem jó olyasvalamit tenni, amitől a tagsága és támogatói elfordulnak tőle. A politikában ugyanis a szavazatszám adja meg az adott szervezet erejét – ez a demokrácia előnye, ugyanakkor hátránya is.