„Jézus nem Dior-cuccokban jött közénk” – Kémenes Lóránt Zoltán kolozs-dobokai főesperes a sallangmentes karácsonyról

– Papként ez a 19. karácsonya, egy megváltozott világban. A felgyorsult életvitel az adventi időszakra is rányomja a bélyegét, holott ennek az elcsendesedésről, elmélyülésről kellene szólnia. Képes egyáltalán a mai ember erre?

– Az ember képes. Kapott egy olyan képességet, amivel ha él, ez nem jelent gondot. Viszont évente október vége felé olyan vírus üti fel a fejét, ami heveny lázzal jár. El is keresztelték: karácsonyi láz. Aztán december 25-26. körül minden ellenszer nélkül, egyik másodpercről a másikra mindenki kigyógyul. Majd jön egy gyors lefolyású szilveszteri láz. Ezt ki kell feküdni, és nagyon fáradtan el lehet kezdeni egy új esztendőt. Ott hagytunk egy csomó mindent a múlt évből, amit hamar be kell hozni. Nyakunkon volt a karácsony, pedig a szívünkben kellett volna legyen – elkezdünk ilyen közhelyeken bánkódni. És már az sem mozgat meg, hogy a keleti kereszténység január 6-án ünnepli a karácsonyt, és jó volna kicsit visszanézni. Még megy a Neoton Família dala, hogy miért nincs minden áldott nap karácsony. A fene akarná. Kicsit skizofrén helyzetben vagyunk, kell is, de már unjuk is. Túl kell lenni a legújabb sálon, sapkán, kesztyűn, a megfelelési kényszert is kompenzálni kell, és szívünk szerint elvonulnánk valahova, csendbe. A csendre való vágyakozás bennünk van, csak a sok sallang, ami rárakódott, megfelelési kényszert hoz, egy lázas állapotot, amit ki így, ki úgy kezel, kinek mi a paracetamolja. Valamilyen módon mindenki túléli. De nagyon kevesen élik meg.

– Mit tehetünk azért, hogy megéljük? Hogy ne a nyakunkon legyen a karácsony, hanem a szívünkben?

– A szívünkkel kell élni. Az agyunk folyamatosan dolgozik, mindent ki kell találni. A karácsonyt nem kell kitalálni, minden készen van. Nem nekem kell megteremteni, mert a karácsony nem az enyém. Volt egy édes beszélgetésem egy fiatal párral, keresztények mindketten és élik is. A lány kérdezte a fiútól: na, mi lesz a karácsonyi ajándékom? Erre a fiú elkomorodott és komolyan válaszolt: ne haragudj, úgy tudom, Jézus születésnapja van, nem a tiéd. Ebben látom a kulcsot: megérezni, kiről is van itt szó. Mert ha egészségesen élem meg, nem vagyok másodlagos szereplője a történetnek. Főszereplő vagyok, értem történik minden. Legfeljebb gyertyasercegés kell, ami kísérheti az ünnepkört. És azt érzem, nem valakit, magamat kell ünnepelnem. Tehetném, mert értem történt. Csak merjem venni a bátorságot, hogy – és most kemény dolgot mondok – lenézzem az Istent, lenézzek az Istenre.

– Lenézni az Istenre? Ez mit jelent?

– Azt, hogy amikor megszületik egy kisbaba, nem a szekrény tetejére teszik, hanem bölcsőbe – az utóbbi időben ismét divat. És mi történik? Fölnéz a körülötte lévőkre. Mélyen hiszem, hogy Jézus is ugyanezt tette. Azzal fordította ki a világot a sarkából bő 2000 évvel ezelőtt, hogy azt, amit az Ószövetség belesulykolt az emberbe – nézzél fel az Istenre, aki a mennyben van, valahol nagyon távol tőled –, teljesen átfordította. És az Isten felnéz az emberre, tehát az ember lenéz az Istenre. Jézustól kezdve az egész Újszövetség arról szól, hogy az Isten őbenne felnéz rám. Ezért vagyok fontos szereplője a történetnek, mert a tekintetével meghív. Ezek a szemkontaktusok soha nem zajosak. Ezek teremtik meg a csendet, nem mesterségesen kell produkálnom, vagy tudatosan telefonböjtöt, tévéböjtöt tartani. Magától jön, mint amikor leülök a legkedvesebb emberemmel és nem teher félretenni a telefont. Mert egymást ajándékozzuk meg magunkkal. Ez egy visszaemlékezés-történet. Jézus születéséről sincs semmilyen emlékem, ahogy a saját születésemről sem. Jézus világra szépülését is elmesélik nekem, ebből lesznek a személyes emlékeim. Ettől kezdve egy olyan napra emlékezem, mely bár nagyon távol van tőlem, mégis a magaménak érzem, mélyen benne vagyok. A nagy csendet, ami a világra szépülés pillanata, én is megtörtem egy óriási felkiáltással, amire mindenki várt. És hiszem, hogy Jézus is fölülírta Mária vajúdásának hangját: hahó, itt vagyok! Ez történt velem is, önnel is, az olvasóval is. És ha vissza merek gondolni arra az időszakra, amiről nincs emlékem, rádöbbenek, hogy az idő és a tér mesterséges fogalmak. A magam valóságában otthon vagyok, és ilyenkor nincs tér és idő. Ez számomra a misztériuma. Igen, meg lehet élni, csak ne erőltessem magamra, ez a felszabadítás öröme.

Merjek lenézni, és halljam meg: jé, Lóri! S merjek örülni, hogy valaki felnéz rám. Mi félünk ettől. Félünk, mert nem érezzük magunkat méltónak erre. De attól még megteszi. Engedjük meg neki.

– Bár szüksége van az elmélyülésre, a modern ember egyre kevésbé jár templomba, úgy érzi, nem segít rajta. 2019-ben hogyan tudja megtartani a híveit az egyház?

– Kőkemény jognak az idejét éljük, és jogászként azt mondom: joga van hozzá. Joga van azt mondani, nekem ez a közösség, ez a prédikáció, ez az egyházmarketing nem megfelelő. Örülök, ha ez újratervezéssel, továbbkereséssel társul. Ha nagyon mélyen ott van bennem a vágy, hogy találjak valamit, rögtön elsőre nem rúgok fel mindent. Ha keresek, valamit találok. Nincs olyan, hogy megérkezem egy városba és két napon belül ne találnék egy érmét a földön, hajgumit, sálat. Ha ez most nem elég, merjek tovább keresni. Legyen bátorságom odamenni a paphoz, és elmondani: ne haragudjon, de ez most nekem nem elég. Önnek elég volt? Megvan köztünk ez az átjáró? Meg merünk kérdezni kényesnek tűnő dolgokat? Jézus megteremti az átjárót, megtestesül. Idejön, hús-vér emberré lesz és mer választ adni. Mi annyira prűdek lettünk, a szentséges gőgünk annyira nagy magaslatokra hágott, hogy én mondom meg, nekem mi a jó. És kialakítom, a magam módján vagyok vallásos. Nonszensz. Vallásosságról beszélek, és nem hitről. Ha nem a hit táplálja, és a hit alapja nem Jézus Krisztus, akkor tényleg a magam módján vagyok vallásos. Ha valóban Jézus Krisztus a hitem alapja, akkor az ő módján kaptam meghívást, hogy vallásossá váljak. Letörnek a kiélezett karmok, bele tudok simulni az Istenbe. Utána nem azt keresem, mi nem kóser egy közösségben, egyházi mozgalomban, prédikációban, hanem odamegyek és azt mondom: tudod, nekem ez az evangéliumi szakasz a prédikációban ezt sugallta, lenne kedved neked is elgondolkodni ezen? És hiszem, hogy a következő évi prédikációban – jó, ha a papemberben is érnek a dolgok – valami visszajön. Csak merjünk egymásnak kihívást adni. Jézus profi volt ebben.

– Ez az év rendkívüli eseményt hozott a katolikus hívek számára, és nemcsak: Csíksomlyóra látogatott Ferenc pápa. Mi a hozadéka ennek az apostoli látogatásnak?

– Nagyon fontosnak éltem meg, hogy a régiónkból fél vonatnyi emberrel egy napon keresztül zarándokoltunk, találkoztunk. És készültünk, hogy találkozzunk azzal az emberrel, aki ilyen idősen is vállalja annak a terhét, hogy a fölázott, esős, ködös, zimankós, de gyönyörű Csíksomlyóra megérkezzen. És megtörtént a találkozás. Nem bocsátkoznék méregetésbe. A lelki hozadéka ott van mélyen a csendben, a szív, a lélek határán. Nem biztos, hogy most rögtön ki kell kaparnom, mint a forró gesztenyét, hanem hagynom kell és egy újabb lehetőséget biztosítanom. Például jövőre, a Kárpát-hazában készülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Hogy miután találkoztam Krisztus földi helytartójával, most vele személyesen még mélyebbre menjünk. Ennek lehetőségét szeretném a Kolozs-dobokai kerületben, de Erdély-szerte is biztosítani. Hogy a vénák, amik éltetően kötnek minket anyanemzetünkhöz, épp Krisztuson keresztül menjenek át értágításon, áramoljon az életet adó vér. Hiszem, hogy ezek a közösségi élmények a pápa szándékai, azért jön, hogy az emberek összegyűljenek, mert nélküle nem biztos, hogy megtennék. Jézus is azért jön, hogy köréje gyűljenek. Ez megtörtént, és jó ennek a közösségi létét pozitív hozadékként látni. És nem azt mondani, hogy ez sem lett, az sem lett. Mert akkor miért csináltuk? Adjunk végre hálát azért, hogy Erdély földjére lépett egy pápa! Adjunk hálát azért, hogy köd volt! Így nem tudott csak úgy átsiklani egyik helyszínről a másikra, hanem szinte gyalogszerrel, kisautóban kellett végigzötyögnie, és után többször is elmondta: ilyen gyönyörűséget nem látott. Ezek nem véletlenek. Ha ez nem indít meg, és nem arra indít, hogy észrevegyek dolgokat, arcokat, amelyek mellett néha naponta négyszázszor elsuhanok, itt a lehetőség. Olyan apró üzenetek voltak ebben elrejtve, amiket ha kibontunk, feladatot kapunk. Én ezt látom, ezért rajongtam, lelkesedtem a pápalátogatásért.

– Több mint egy éve szolgál Kolozsváron, és beiktatása után egy interjúban azt mondta: részt akar venni a közösség életében, emberarcúvá formálni azt. Mit értett ezalatt?

– Pontosan a karácsony ihlette ezt a mondatomat, mert az isteni vállalkozásban ez volt a legszebb, hogy emberarcúvá alakult az Isten. És ha neki ez volt a csúcs, nekem sem lehet más. Embernek látszó lény vagyok, de hosszú út, amíg tényleg emberré válok. Ő ezt eléri: emberré lesz. Nem szóbeszéd, a szó, az Ige testté lesz, fogható valósággá. Úgy érzem, ez az egyetlen nagy kérése hozzám, hogy a szavaim tényleg testté váljanak, foghatóvá, emberarcúvá legyenek. Szeretünk szóvirágokban, fölfújt lufikban gondolkodni, mert szépek, és elhisszük, hogy úgy is van. Jézus nem Christian Dior-cuccokban jött közénk, hanem anyaszült meztelenül. Meztelenül van a kereszten is, nem takargat, tele van sebekkel, ütésekkel, kék foltokkal. A világra szépülés után is biztos volt rajta hematóma, mert a bábaasszony nem teljesített szolgálatot az istállóban. Ilyen vagyok! – bevállalta. Kolozsváron is az a legkeményebb kihívás, hogy el merjük mondani azt, ami van. Mert nagyon szép, hogy kincses, hogy erdélyi magyar főváros, de igaz-e? A költő azt mondja: az igazat mondd, ne csak a valódit. Az igazságot csomagolhatjuk így is, úgy is, de mégis az van belül, ami. Bontsuk ki együtt! Persze, hogy fáj, néha dehonesztáló, ciki. De ez van, ezzel kell valamit kezdeni. A karácsonyi lelkület arról szól – ha már elmentünk ajándékozásba –, hogy a szépen becsomagolt ajándékot ki akarom bontani. Ki kell bontani, bele kell menni a mélységekbe! Lehet, hogy nagy a doboz, lötyögnek benne a dolgok, lehet, hogy túl sok mindennel van kitömködve. Nézzük meg, rendben van-e így, hol vagyunk mi ebben. Abban a pillanatban, hogy megpattintottuk, elindul az oxidálódás, de elindul az élet is. Most ezt az időszakot éljük.

– Most bontjuk ki a dobozt?

– Bontjuk és odatárjuk. Ne legyen zárt, éljük meg, használjuk! Nagymamámnak volt egy gyönyörű porcelánkészlete, sokat zenéltünk otthon, és egyszer egy karácsonykor azt mondtam: mama, abból akarom a kompótot! „Abból nem lehet, nehogy eltörjön!” – dísz volt, erre predesztinálták. Aztán a halála után az volt a vágyam, hogy hazamenjek és abból egyek. Megtörtént, de nem volt olyan – velük szerettem volna.

– A Fehér megyei Tűrből, mélyszórványból jött. Kolozsvár is szórvány, nagyvárosi szórvány, így képlékenyebb, megfoghatatlanabb. Hogyan maradhat meg az itteni magyar közösség?

– Karácsony és húsvét óriási döbbenetet hozott. Azt gondoltam, hogy karácsonykor nem fogunk elférni a Szent Mihály-templomban. Mit fogunk csinálni, ha majd jön a sok ember? És rádöbbentem: mindenki hazament. Akik maradtunk, bőven elfértünk. Hála Istennek, hogy van Székelyföld, Partium, Bánság, van a közép- és dél-erdélyi régió, van Barcaság. Ahonnan sokan eljöttek gyökeret verni Kolozsvárra, de még nem sikerült. Még otthon vannak a gyökereik és ilyenkor hazamennek, számukra a karácsony még otthon van. Néhányan belenőnek az itteni valóságba, próbálnak megmaradni, beépülni, de mivel még nem érzik teljesen magukénak, ez mesterséges próbálkozás. Enélkül viszont ennyien sem lennénk. Még erős a Székelyföld, tud adni a nagyvárosi szórványnak, és bennünk legyen annyi alázat, hogy elfogadjuk. És lássuk be: jelenleg ez az út. Mert annak nem látom lehetőségét, hogy a többségi nemzet a kedvünkért megtanul magyarul, és elénekli a Mennyből az angyalt, én meg kiállok, és eléneklem az O, ce veste minunată!-t. Ez túl mesterséges lenne. De mi legalább fogadjuk el egymást, testvérek vagyunk! És ne táposozzunk, ne határon túlizzunk, az már túl nagy luxus. Azt a maradékot, aki van, kezdjük öntudatra ébreszteni. Mert ennek a maradéknak a kezében van egy nagyvárosi szórvány sorsa, és ez demográfiai kérdés. Hogy hajlandó-e áldozatot vállalni, befektetni a gyermekbe. Az Isten hajlandó volt, ideküldte a gyermeket. Azt kívánom karácsonykor, hogy ezek a fiatal családok, amelyek valami miatt itt vannak, döbbenjenek rá erre. És akkor továbbra is lesz megújuló magyar élete Kolozsvárnak. Enélkül klikkesedünk, bármilyen magyar rendezvényen ugyanazokkal az emberekkel találkozunk és egy idő után megunjuk egymást. Már nem lesz, amit mondanunk egymásnak. Nyissunk azok felé, akik a mi migránsaink. Ha közénk emigrál az Isten és befogadjuk, a sajátjainkat miért nem? Én ebben látom a város magyar jövőjét.

– Korábban sok időt fordított közösségépítő tevékenységekre, gyerekeket, fiatalokat táboroztatott – sokan ma is Lóripapként emlegetik –, rádióműsort vezetett, blogot írt, zenélt. Főesperesként mennyire van ideje ilyesmire?

– Van egy rám aggatott cím, funkció, ami áttételesen vagyok, de valójában nem az vagyok. Elmondta az igazi valómat, a kettőt próbálom összeegyeztetni. Talán elég szemléletes, ha azt mondom: két nyara képtelen vagyok a táborunkat működtetni, mert itt kell lennem. Nem mondhatom azt, amit a falu népének a korábbi állomáshelyemen: megtiltom, hogy ezen a héten bárki meghaljon, ha szép temetést szeretnétek, várjatok meg, mert most 60 gyerek vár. Idén sajnos nem lehettem ott, de a jövő évtől radikálisan változtatnék ezen, mert magával vitt az ár. A sok reprezentációs, kötelezőnek tűnő tevékenység, ami biztos jó valamire, a pályázati pénzeket mindenki el kell költse, fogadást is szervez belőle, ez is része lett az életünknek. De én egyre több pályázatunkat az isteni erőforrások minisztériumához akarom benyújtani. Fontos az emberi erőforrások minisztériuma, de a másik nélkül halott pénz. Nekünk élő tőke kellene, amivel lehet élni.

A forrásvízről, amitől lehet, hogy a gyerek el van tiltva. Legutóbb az egyik gyereknek meg volt szabva, hogy reggel-délben-este milyen nektárt ihat. Hogy igya meg – kérdezte a vízre –, biztosan nem mérgezett? S egyszer csak felkiáltott: jé, ez oltja a szomjat! Ezek hiányoznak a mi gyerekeinkből, hogy újra érző lények legyenek. Hogy megérezzék, van súlya bizonyos dolgoknak. Legyen egy olyan hetük, amikor az első három nap kínszenvedései után haza sem akarnak jönni. Mert megéreznek valamit, ami gyönyörű, nem a zacskós teáról szól. Nem mondom, hogy az rossz, de van jobb: amit maga szed, szárít, fogyaszt és haza is visz belőle.

– Nem csak karácsony van, hanem év vége is. Ilyenkor az ember számvetést készít, eldönti, hogy a következő évben miből szeretne többet. Ön mit kíván az új évre?

– Sokkal nagyobb nyitottságot. Személyesen azt, hogy ne legyek az irodám foglya, mert az minden másra kihat. Hogy a meghívások akkor se lankadjanak a részünkről, ha a válaszok egyelőre váratnak magukra. Attól biztosítsunk teret, lehetőséget arra, hogy találkozzunk, együtt legyünk, erősödjünk. Azt kérem, hogy nyitott legyek mindannak a befogadására, ami történni fog. Hogy alkalmasint legyen halló szívem, és ne mindig az agyam döntsön. Mert sok agymunka után vagyok, próbáltuk helyrerakni a dolgokat. Most töltsük meg tartalommal! A partnerséget tekintem a járható útnak. Nyitott kezet látok szimbólumként magam előtt a 2020-as évre. Adja Isten, hogy ne maradjanak sokáig magányosak ezek a kezek.