Az Oroszországban élő udmurt nyelvrokonaink kultúráját népszerűsíti Anasztázia Petrova Háromszéken

– Kifogástalanul beszél magyarul. Hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel, hol tanulta meg ilyen szépen?

– A kilencvenes években, diákkoromban találkoztam először a magyar nyelvvel. Izsevszkből, az Udmurt Köztársaság fővárosából származom, és a tanintézetben, ahol tanultam, csak oroszul folyt az oktatás, ezért átmentem egy olyan iskolába, ahol udmurtot is tanulhattam, és ott volt lehetőség a finnugor nyelvekkel is ismerkedni.

Később Magyarországon egy cserediákprogramban vettem részt a Pécsi Tudományegyetemen, és ott is tökéletesítettem nyelvtudásomat.

– Figyelembe véve, hogy az udmurt vagy más megnevezéssel votják is a finnugor nyelvek családjába tartozik, a permi ághoz, és távoli rokona a magyar nyelvnek, mennyire volt nehéz elsajátítani a magyart?

– Noha az udmurt cirill betűs írás, a két nyelv nyelvtani szerkezete nagyon hasonlít egymáshoz, és szókincs szempontjából is egybecsengenek szavak és kifejezések. Mivel mindkét nyelvet beszéljük a családban, nagyon szembetűnő a rokonság, ami annak is köszönhető, hogy mind az udmurtra, mind a magyarra hatottak a török nyelvek. A szókincs legősibb rétegei közt is meg lehet találni a közös vonást,

Mivel a két nyelv időben és térben is eltávolodott egymástól, hangzás szempontjából különböznek, de ha mélyen leásunk, megtaláljuk a hasonlóságokat.

– Igaz, hogy a magyar és udmurt nép térben és időben nagyon eltávolodott már egymástól, mégis a nyelvrokonságon túl, a szokások, hagyományok, az Udmurtföldön élő emberek életmódja szempontjából van-e hasonlóság az udmurt és a magyar–erdélyi kultúra között?

– A férjemmel és két lányunkkal a háromszéki Bikfalván élünk, közel a természethez, így vannak bizonyos dolgok, amik hasonlítanak. Például a falusi állattartás itt is ugyanúgy történik, mint Udmurtföldön, de a népművészetben, a szövésnél és fafaragásnál használt motívumok között is lehet találni közös vonásokat. Ezenkívül fennmaradtak olyan szokások is, amelyek a honfoglalás kori magyarságra voltak jellemzőek,

Az állatok húsát elfogyasztja a rokonság, a fejét és a lábát pedig az erdőben egy faágra akasztják, vagy a fa tövébe helyezik. Ennek a szertartásnak jîr-pîd s'oton a neve, ami fej-láb áldozatot jelent. Továbbá azt mondják, hogy amikor alszunk, a lelkünk kiszáll a testünkből, és lepke formájában körülöttünk őrködik, ez a hiedelem megtalálható ma is mind az udmurt, mind a magyar népi kultúrában.

– A fentebb említett szokások az ősvallások korából származnak. Noha az udmurtok nagy része, körülbelül 70 százaléka pravoszláv ortodox vallású, léteznek még pogány közösségek is. Hogyan tud tovább élni a természetközeli hitvilág a keresztény vallás mellett?

– Az udmurtok hitvilágában a pogány és a keresztény vallás jegyei ötvöződnek egymással. A pravoszláv ortodox hit a 18. században kezdett el terjedni erőszakos hittérítés következtében, de mind a mai napig vannak olyan települések, főleg a Káma folyón túli területeken vagy Baskíriában, ahol még ma is pogány szertartásokat tartanak állatáldozásokkal, közös kásafőzéssel, és imádkoznak a természet szellemeihez.

– Az udmurt közösségekben tetten érhető-e az a jelenség, ami felénk is megfigyelhető, hogy az elvárosiasodás miatt kiveszőben vannak a falusi népszokások? Mennyire ragaszkodnak az udmurt fiatalok nagyszüleik örökségéhez?

– Sajnos a globalizáció negatívan érintette a népi kultúrát Udmurtföldön is, ezenkívül a fiatal korosztály körében nagyfokú oroszosodás is megfigyelhető.

Udmurtia-szerte a faluközösség nagyon erős, a fiatalok továbbra is ragaszkodnak azokhoz a hagyományokhoz, amelyek eddig fennmaradtak. Sok helyen működnek kulturális körök, ahol az idős emberek összegyűlnek, előveszik a régi énekeket, hagyományokat, előadásokat is színpadra állítanak, és ezekbe a tevékenységekbe a fiatalok is gyakran bekapcsolódnak. Ezenkívül gyerekek, fiatalok számára udmurt kultúrát ápoló táborokat tartanak, és az interneten is vannak olyan projektek, melyeket az udmurt nyelvápolás jegyében hirdetnek meg, ilyenek a gyerekek számára közzétett udmurt rajzfilmek vagy a kultúrát népszerűsítő blogok.

Világszerte ismert a Buranovszkije Babuski nevű udmurt asszonykórus, amely 2012-ben Oroszországot képviselte az Eurovíziós Dalfesztiválon, és számos helyen felléptek nemcsak az országban, hanem külföldön is. Mára az együttes tagjai már megöregedtek, egyikük meg is halt, és nem is vállalnak már előadásokat, viszont a formáció megmaradt. Kicserélődtek a tagok, már nem csak buranovói asszonyok énekelnek benne, a kórus stílusa is változott az eredeti felálláshoz képest, és a mai napig nagyon aktívak. Ezek a babuskák például nagyban hozzájárultak a nemzeti öntudat növeléséhez, a fiatalok a mai napig felnéznek rájuk.

– Az imént említette, hogy az eloroszosodás, a beolvadás veszélye fenyegeti az udmurtokat. Mekkora az udmurt lakosság Oroszországban, van-e érdekvédelmi képviseletük, illetve lehet-e udmurt nyelven ügyeket intézni?

Történtek próbálkozások a fogyás megállítására, az egész köztársaság területén, sőt Moszkvában is működnek ingyenes nyelviskolák, ahol újra lehet tanulni a nyelvet. Az ügyintézés azonban a legtöbb helyen oroszul történik, van lehetőség udmurtul is, de ezzel kevesen élnek. Amikor a férjemmel ott éltünk, az iskolában, ahol tanítottam, a dokumentumokat udmurtul írtuk, és el is fogadták, de ez nagymértékben függ az illető intézmény vezetőségétől. A köztársaság parlamentjében is van olyan képviselő, aki felszólal anyanyelvén, amit aztán oroszra tolmácsolnak, ezenkívül udmurt nemzetiségű politikusok is bejutnak a Dumába.

– Az Udmurt Köztársaság fővárosából, Izsevszkből származik, amely már a múlt évszázadban is Oroszország legnagyobb fegyvergyártó központjaként volt ismert. A szinte egy éve tartó orosz–ukrán háború hogyan hat az ott élő a közösségre?

– Mivel Udmurtföld közel van az Urál-hegységhez, a bányák közelsége miatt a fő gazdasági ágat a nehézfém-ipar és a kohászat jelenti. Már a 18. században épültek itt fémfeldolgozó gyárak, és Izsevszk mellett Votkinszkban is létesültek fegyver- és más harci eszközök gyártására szakosodott intézmények. (Egyébként Votkinszkban született Pjotr Iljics Csajkovszkij zeneszerző is, mert az apja itt volt gyárigazgató). Nemrég döbbentem rá én is arra, hogy egy háromgenerációs fegyverkészítő családban születtem: dédnagyapám, nagyapám a második világháború idején és apám is majdnem egész életén át fegyvergyárban dolgozott.

Az évszázadok során nagyon sok csapás érte az udmurtokat, a tatárjárástól kezdve a minden kisebbséget beolvasztó sztálini intézkedésekig és represszióig sokat el kellett hogy viseljenek az itt élő emberek, de bízom abban, hogy a mai fiatalokban is lesz annyi erő, hogy megőrizzék és továbbadják az udmurt nyelvet és kultúrát.

Akik meg maradtak, azok mentek a frontra, nemcsak a fiatal korosztály, hanem középkorú férfiak is. Annak ellenére, hogy önkéntes alapon történik a toborzás, aki megkapja a behívót, az a legtöbb esetben jelentkezik sorozásra, mert a férfiak itt úgy vannak nevelve, hogy ha jön a behívó, menni kell a frontra harcolni, és védeni az országot, a hazát.

– Térjünk vissza egy kicsit Erdélybe. Több mint tíz éve élnek a háromszéki Bikfalván férjével, aki néprajzkutató és hangszerkészítő, valamint két lányukkal. Milyennek tűnik Erdély egy udmurt ember szemével?

– Magyarországon alapítottunk családot, majd négy évet éltünk Udmurtiában, 2011-ben költöztünk Erdélybe, mert a férjem, Demeter Miklós háromszéki.

– Filológiát végzett, de a néprajz világa is közel áll önhöz, kézművestáborokban tanít és nemezel is. Emellett az udmurt kultúra úgynevezett „nagykövete” is Háromszéken.

– A családomban többen filológusok, nagymamám és édesanyám költők, a húgom is ír, édesanyámnak, Tatjána Csernovának 2021-ben jelent meg egy udmurt–magyar nyelvű verseskötete Kolozsváron. A nyelvészet most háttérbe szorult az életemben, s a kézműveskedés, ami a hobbim volt, került előtérbe. Felmenőim között sokan foglalkoztak kézműveskedéssel, apai dédnagyanyám és nagynéném pedig szövőasszony volt.

Akkoriban nagy hagyománya volt a szövésnek, az udmurt szőttesek híresek voltak, a Párizsi Világkiállításra is eljutottak a 20. század elején. A családokban szokás volt, hogy az anya egy szépen szőtt, mintás szőnyeggel indította gyermekeit útjukra. Ezenkívül kalap- és csizmakészítéssel is sokan foglalkoztak Udmurtföldön, így a kézműves foglalkozások nem álltak tőlem távol, nemezelni is könnyen megtanultam.

2014-ben indult egy projekt Észtországban, amelynek célja, hogy a finnugor népek kultúráját bemutassa a nagyvilágnak. A kezdeményezés keretében tervezek én is Háromszéken olyan programokat szervezni, amelyek az udmurt szokásokat, népdalkincset, néptáncokat népszerűsítik.

– Szokott-e honvágya lenni? Mi hiányzik a legjobban Udmurtföldről és hogyan tudja ezt a hiányt enyhíteni?

– Szerintem mindenkinek honvágya van, aki eljön a szülőföldjéről, nekem is hiányzik a családom, akikkel nagyon keveset találkozom, a barátaim meg az udmurtiai életem.

A családban udmurtul és magyarul is beszélünk, a lányok is tudják mindkét nyelvet, és szoktam olyan ételeket készíteni, amelyeket még nagymamámtól tanultam. Ezenkívül előadásokat is tartok, népdalokat tanítok, mert fontos számomra, hogy minél többen megismerjék az udmurt kultúrát.