Autonómia és egészség párhuzamai

Másodsorban az autonómiaküzdelem erdélyi áldozataira emlékeztünk. Szervezőként, résztvevőként és az autonómia elkötelezett híveként az esemény kapcsán megfogalmazott következtetéseimet foglalom össze.

A megfelelőképpen értelmezett autonómia a mindennapi életünk szerves része, még azt is mondhatnám, hogy testi, lelki, szellemi, társadalmi egészségünk biztosítéka. Elég csak arra gondolnunk, hogy egyes tudósok megfogalmazása alapján az egészség autonómiát jelent (az egyén önállóságát), az autonómiát, vagyis az egészséget azonban megzavarhatja a lét túlzott medikalizációja.

Ennek megfelelően az autonómiát (személyi, kulturális, területi) a mindennapi életünkben kell gyakorolnunk – és gyakoroljuk is –, miközben a politikának az lenne a célja, hogy – az egészség megrendülésének analógiájára – orvosolja az általa képviselt közösség önállóságát biztosító féltételek megrendülését. Sajnos a gyakorlatban a politikai érdekek sokszor felülírják a személyi, közösségi érdekeket.

Örvendetes tény, hogy a – korántsem felhőtlen – nemzeti összetartozás jegyében magyar politikai egyetértés létezik mind a határokon innen, mind azokon túl a kisebbségben élő határon túli magyarságnak biztosított autonómia szükségességéről.

Ebben a kérdésben nincs megalkuvás, a pozitív és követendő példák erre biztatnak. Ugyanakkor az autonómia különböző formáinak gyakorlati megvalósításában, a kivívott jogok megtartásában leginkább a saját erőinkre, értékeinkre és áldozatvállalásunkra alapozhatunk.

Az egészség (önállóság, önellátás) és az autonómia (önigazgatás) korábbi párhuzamba állítása folytatható. Amiként az egészség megőrzésének és fejlesztésének feltétele a szükséges ismeretek elsajátításán túl az egészséges magatartás kialakítása, az ismeretek és szabályok alkalmazása a mindennapi életben, azonképpen az önigazgatással kapcsolatos példák megismerése, az autonómia helyes értelmezése és gyakorlati megélése egyaránt erőfeszítéseket igényel mind az egyén, mind a közösség részéről.

Kós Károlynak Erdély, a Bánság, a Körös-vidék és Máramaros magyarságához intézett szavai legalább olyan időszerűek, mint közel száz évvel ezelőtt: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. (...) Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...”

Ezért minduntalan tudatosítani kell, hogy fennmaradásunk érdekében létkérdés a népesedési mutatók javítása. Ugyanakkor hiszem, és vallom, hogy a gyermekvállalás mellett a tulajdonjog megtartása és gyarapítása, a gazdasági potenciál növelése és a jólétből fakadó adományozás bármely közösség számára alapvető megtartó erő, a szülőföldön való boldogulást szolgálja.

Végül Vizi E. Szilveszternek, a Magyar Tudományos Akadémia akkor éppen funkcióban levő elnökének 2004 szeptemberében Bukarestben a Kisebbségek Európában elnevezésű konferencián elmondott beszédéből idézek:

„A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a régiók, amelyek autonómiát élveznek, gazdasági növekedést, kulturális és tudományos fellendülést tapasztalnak. Ebben az értelemben a székelyföldi kulturális és területi autonómia terve mind az ott élő magyar kisebbség, mind a román nemzeti többség számára előnyös lehet. Ahogy azt az Európa Tanács határozata is kimondja,

Hiszem, hogy a XXI. században a személyes jogok biztosítása mellett a kulturális és területi autonómiához való jog szolgál a stabil és biztonságos Európa megteremtéséhez.”

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár