„Trianon a magyarok számára több egy nemzeti katasztrófánál"

Nemrégiben részt vett egy román–magyar kerekasztal-beszélgetésen Kolozsváron, melyen a közép-európai népek sorsát meghatározó trianoni döntésről és az ahhoz kapcsolódó mítoszokról és legendákról tartott előadást. Gyakorta tapasztalhatjuk, hogy az emberek jelentős része közel száz év után is óvatosan közelíti meg ezt a témát. Többen is úgy vélik, Trianonról beszélni egyenlő a nacionalizmussal, a jobboldalisággal. Van akit meg is bírságolnak, ha az utcán Trianon-ellenes rigmusokat skandál...

– Tény, hogy a mai napig nehéz objektíven közelíteni a témához, nehéz az érzelmeket kizárni, eltitkolni, hiszen a magyarság számára Trianon többet jelent egy nemzeti katasztrófánál. Azt gondolom, hogy beszélnünk kell a témáról, de azzal tisztában kell lenni, hogy a hallgatóság véleménye mindig megoszlik majd a kérdésben. Andrei Marga, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem volt rektora mutatott rá arra, hogy az úgynevezett konzervatív nacionalizmus blokkolja a kisebbség és a többség közötti kommunikációt. Úgy gondolom, hogy ma, közel száz évvel a történelmi esemény után kizárólag európai kontextusban, az „egység a sokféleségben\" jelszó figyelembevételével kell közelíteni a témához.

– Úgy is, ha a közép-európai országok népei más és mást neveznek történelmi igazságnak?

– El kell fogadnunk, hogy azt nevezzük történelmi igazságnak, amit mindenki aláírt és lebélyegzett, márpedig a trianoni békeszerződést a magyar képviselet is ellátta kézjegyével 1920. június 4-én, ezzel elfogadva mindazt, amit a magyar nép azóta is gúnyaként visel. Nyilván a trianoni békeszerződést magyarként soha nem lehet úgy kezelni, mint egy tudományos tényt. Mindig lesznek fájdalmas, megemészthetetlen pontjai. Viszont eltelt lassan száz év, és azt gondolom, hogy hibát követnek el azok, akik revizionista gondolatokkal élnek. Nem azért, mert nem lenne jó Nagy-Magyarországot alkotni, hanem azért, mert napjainkban nem szabad az legyen a politikai célkitűzés, hogy határvonalakat módosítsunk. Egy olyan Európai Unióban élünk, ahol megszűnnek a fizikai határok, bár Románia és Bulgária schengeni övezethez való csatlakozása egyelőre késik. Minden európai állampolgár ott élhet, gyarapodhat, és ott őrizheti nemzeti kulturális identitását, ahol éppen akarja, az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig.

– A Nagyváradi Egyetem nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok tanszékének tanáraként doktori disszertációját Trianonról írta. Kolozsvári előadásán is hangsúlyozta, a téma érdekli és nem történészként próbál beszélni az eseményről. Véleménye szerint melyek azok a fontos momentumok, melyek megelőzték a békeszerződés aláírását?

– Tudni kell, hogy az akkori magyar politikai vezetés ellenezte és próbálta megállítani a háborúba lépést, tudván, hogy ez a háború el lesz veszítve. Nyilván gondolhatunk összeesküvés-elméletekre, vagy gondolhatunk arra, hogy az akkori nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország úgy gondolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiára már nincsen szükség. A franciák a saját biztonságuk szempontjából közelítették meg a problémát. Úgy gondolták, hogy az Oroszországból előretörő bolsevizmus veszélyezteti őket. A nagyhatalmak álláspontja szerint egy felaprózott Közép-Kelet-Európát könnyebb befolyásolni és irányítani. A trianoni eseményt egyébként hosszas előkészület előzte meg, s bár az aláírásra 1920. június 4-én kerül sor, a határvonalak már egy évvel azelőtt, 1919 májusában meg voltak rajzolva és a térképen a törekvések ellenére nem is módosítottak a későbbiekben. Ezt a térképet egyébként amerikai, angol és francia szakértők készítették el, viszont tudni kell, hogy sem amerikai, sem angol szakértők nem végeztek terepmunkát. A béketárgyalásokra hattagú magyar küldöttség érkezett 1920. január 7-én – élen Apponyi Albert gróffal és Teleki Pállal – egy szerelvénnyi dokumentummal. A magyarok bíztak a tapasztalt 74 éves Apponyi diplomáciai képességeibe, abba, hogy meg tudja győzni a nagyhatalmak képviselőit arról, hogy a határvonalakat másképp kellene megrajzolni. Míg Apponyi rugalmatlanabb volt, nem volt hajlandó lemondani semmilyen területről, a dokumentációt előkészítő Teleki álláspontja sokkal realistább volt. Teleki kész volt lemondani olyan területekről, ahol a magyarság aránya alacsony volt, inkább azoknak a régióknak a megtartására koncentrált – például Erdély –, ahol sokkal nagyobb szerepe volt a magyar lakosságnak. Sokatmondó, hogy a június 4-én délelőtt megjelent budapesti napilapokban már kész tényként tálalták a trianoni békeszerződés aláírását, s hogy Magyarország elveszítette majdnem hárommillió lakosát. Ehhez képest a magyar delegáció aznap délután fél ötkor írta alá a dokumentumot. Ma már tudjuk, hogy a törekvések ellenére a békeszerződés aláírása csak egy formalitás volt, nem volt esély a dokumentum megváltoztatására.

– Sokan vallják azt, hogy Trianon problémáját nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mások viszont épp az ellenkezőjét állítják. Fontosnak tartja-e, hogy valódi és rendszeresebb román–magyar párbeszéd alakuljon ki ebben a témában, például a kolozsvárihoz hasonló kerekasztal-beszélgetések vagy konferenciák formájában?

– Hasonló témájú rendezvények vannak, tavasszal épp a nagyváradi egyetemen zajlott egy ilyen rendezvény, melynek sajnos az időzítése nem volt a legmegfelelőbb, mivel az ortodox húsvét előtti pénteken zajlott. Ugyanakkor azt gondolom, nem csak Trianonról kell konferenciákat szervezni, hanem inkább a két ország együttműködési lehetőségeiről kellene minél több fórumon beszélni. Arról, hogyan tudunk hozzájárulni Európa fejlődéséhez, hogyan tegyük egy élhetőbb hellyé a Kárpát-medencét. Erdélyben a kisebbségnek és a többségnek meg kell tanulnia együtt élni, és nem egymás mellett – ahogyan ezt a Nagy-Románia Párt képviselői által is gyakran idézett Victor Jinga történész is mondta. Nem az a cél, hogy mesterségesen, az érzelmeket eltompítva éljünk, bezárkózzunk, és templomainkban és lakásaink falai közt ápoljuk identitásunkat. Az a cél, hogy például egy magyar ünnepnek is ugyanúgy örüljenek a románok, mint mi és fordítva – ez lenne tulajdonképpen a sokat hangoztatott multikulturalitás esszenciája.