Robbantástól az automata sókombájnig: halad a korral a parajdi sóbányászat – RIPORT

Igazi labirintus a parajdi sóbánya. A turisták, akiket az 1,2 kilométeres belső bányaúton a 120 méter mélyen fekvő látogatói tárnába szállít az autóbusz, a falakon elhelyezett lámpák fényénél keveset érzékelnek a föld gyomrában szerteágazó úthálózatról. A kitermelés ugyanis mélyebb szinteken történik, és olyan tárna is akad, ahova járművel nem, csak felvonóval lehet eljutni.

Úgy vágunk neki egy Dacia terepjárón a kitermelési zónának, mint a bányászok: sisakkal és bányászlámpával.

Kísérőnk, Barabás Szabolcs fiatal bányamérnök megnyugtat, hogy a világ valamennyi bányája közül a sókitermelés a legbiztonságosabb. A magas és széles vájatok falai és mennyezete betonszilárdságú sótömbökből áll, ahol nincs omlászveszély. Az összes romániai sóbányában az elmúlt száz esztendőben a robbantásos sókitermelés honosodott meg, aminek a szakember szerint elég sok hátránya van, elsősorban a falakban keletkező hajszálrepedések miatt. A gondos előkészítés után kirobbantott sótömbök körüli falakról és menyezetről emelőkön dolgozó bányászok takarítják le a leváló részeket, hogy ne okozzanak balesetet.

Az elmúlt ötven esztendőben egyetlen alkalommal történt halálos baleset a parajdi sóbányában, amikor a beszivárgó gázok nyomására sár- és vízlavina mosott el három bányászt. Nem véletlen, hogy a vízszivárgás a sóbánya legnagyobb ellensége. Tavaly nyáron másfél hónapra kellett lezárni a turisták elől a bányát. Barabás Szabolcs megmutatja a fővájat fölött megépített betonpajzsot: a bányában dolgozó valamennyi alkalamazottat erre a munkára fogták, hogy minél hamarabb el lehessen hárítani a veszélyt. A sótömbökben eret találó patak útját elvágták, az elvezetett vizet pedig szivattyúk nyomják fel a felszínre.

Ottjárttunkor a déli váltás jött dolgozni hatórás műszakba. A sókitermelés új automata berendezését, a romániai sóbányákban először bevezett sókombájnt is elindítják. A parajdi sóbánya zömében útszóró sót állít elő, de mivel az idei télen alig volt havazás, a leszerződött sómennyiség érintetlenül áll a romániai és magyarországi útügyi vállalatok lerakataiban. Akárcsak tavasztól őszig, ilyenkor is raktárkészletre termelnek, de azt is visszafogottan, mert a belső tárnák tároló kapacitása véges.

Megtekintjük az új elektromos kombájnt, amely automatizált rendszerben működik, és futószalagon pakolja fel a kitermelt nyersanyagot a mögötte várakozó teherautóra.

A bánya igazgatója, Seprődi Zoltán – aki egy személyben a romániai sóbányákat felügyelő Országos Sótársaság műszaki igazgatója is – elpanaszolja, kereken tíz évébe került, amíg a bukaresti székhelyű állami vállalatban elérte, hogy Romániában is honosítsák meg a műszaki újítást. ,,Mi vagyunk a kísérleti nyulak. Ha működik a dolog és eredményesen tudjuk használni, akkor ez a robbantásos sókitermelés végét jelentheti a romániai sóbányákban” – érvel az igazgató.

Kísérőnk szerint a kombájnnal tökéletes munka végezhető: megfelelő sebességgel halad és olyan méretű tárnát alakít ki, amilyent üzemeltetői akarnak. Az új technológiával a sókitermelés költsége jelentősen csökken. A cél az, hogy a felvonóval megközelíthető tárna felé vájjon utat a kombájn, így teherautóval lehessen a malomba szállítani a bánya legjobb minőségű sóját.

Egy másik úton a sómalomba hajtunk. A teherautók a malom környéki tárnákba ürítik le a kitermelt sótömböket. Innen nagy kupájú markológép szállítja a nyersanyagot a malom fémrácsára. A sótömböket géppel törik darabokra, hogy átjussanak a rácson, ahonnan futószalag szállítja a zúzdába.

A futószalagok végén mozgó szitákból többféle szemcsenagyságú só hull nagy halmokba, mint betonkeverő állomásokon a homok és az apró kavics. Van, amit zsákolnak, a többi ömlesztve kerül újra teherautókra.

A bánya felszíni lerakatában pakolják fel a sót kamionokra. De készül itt haszonállatoknak szánt nyalósó is. A parajdi sót nem forgalmazzák étkezési célokra. Erdélyben a désaknai sóbánya termel étkezési sót, de az áru többsége onnan is magyarországi vegyipari kombinátokban kerül feldolgozásra.

Nézegetem a teljesen gépesített munkafolyamatokat, ami ma már köszönő viszonyban sincs a régi bányák világával. A fiatal szakember megjegyzi, bizony itt sem volt mindig így. Mivel felmenői emberemlékezet óta parajdi bányászok, a családban fennmaradt a régi, kézi erővel történő sókitermelés emlékezete. Amit a kommunista időszak gépesítése alakított át, de Barabás Szabolcs szerint a nyolcvanas években akkora ,,köd” volt a dízelmotorok szennyezése miatt a föld alatt, hogy a füstöt vágni lehetett. A modern gépek már nem emlékeztetnek a 30-40 évvel ezelőtti bányák világára.

Benézünk a ,,turistarészlegre” is, ahol a nyári tumultusok emléke után nyugis világ fogad. Iskolai időszak lévén, a játszó- és pihenőtérrel kialakított hatalmas tárnában kevés ember lézeng. Egy átlagos januári napon kb. ezren fordulnak meg, de nyári csúcsidényben akár 7-8 ezer turistát is lehoznak az egymás után forduló csuklós buszok. Románia leglátogatottabb sóbányájában járunk.

A turisták vendéglátásával foglalkozó Szabadi Tibor szerint

legalább háromszor annyi látogatójuk van, mint a tordai sóbányának. Kelet-Európában csak a lengyelországi wieliczkai sóbánya híresebb.

A 2019-es látogatói rekord 670 ezer fő volt – ami a koronavírus-járvány miatt később visszaesett –, de ha nincs a tavalyi kényszerű bezárás, a 2022-es esztendő is megközelítette volna a korábbi rekordot. A látogatók mintegy fele gyógyászati célból jön, a többiek szórakozni vágyó turisták. Ez a két tábor egyre nehezebben illik össze, mert a csendet kereső betegek nehezen viselik el több ezer ember hangoskodását. A bánya igazgatósága egy felettünk álló tárna közművesítésén dolgozik, hogy a következő években a kezelésre érkezőket csendes, nyugodt környezet fogadja, a jelenlegi tárna pedig vidámparkként üzemel tovább gyerekek és felnőttek számára.

Étterem mellett ökumenikus kápolna is működik itt, főleg román ortodox miséket tartanak – a vendégek többsége román anyanyelvű –, de időnként római katolikus és református egyházi szolgálatra is sor kerül.

Nagy Imre bányamérnökkel, termelési igazgatóval már fenn az irodákban, egy kávé mellett járjuk körül a parajdi sókitermelés hátterét. Bemelegítőként elmondom tapasztalatiamat, hogy útközben magyar rendszámú kamionokkal találkoztunk. Már tavaly eljutott a sajtóba a hír, miszerint a magyarországi útügyi hatóságok innen szerzik be a szükséges sómennnyiséget. Mint kiderül, ez 2015-ig is így volt, de akkor hirtelen váltás történt, mert a magyar cégek számára olcsóbbnak bizonyult az ukrajnai só. Pedig akkoriban még vasúton szállították le a magyarországi megrendeléseket is a Balavásártól Parajdig nyúló szárnyvasúton. Amikor az ipari szállítás megszűnt, a vasút pusztulni kezdett: az állami vasúttársaságnak nem érte meg fenntartani. Egy ideig személyszállító szerelvényeket indítottak Parajdra, de az is megszűnt. Mostanában hiába kilincsel a bányavállalat vezetősége a vasúti szállítás újraindításáért, mert az anyagi gondokkal küszködő vasúti társaság vezetői közül senki nem mozdul a székelyföldi szárnyvasút helyreállításáért.

A nagy távolságokat igénylő sószállítás átköltözött a jóval drágább kamionos forgalomra.

A magyarországi sóigény szinte megduplázta a korábbi 85 ezer tonnás évi kitermelést. A Ceaușescu-korszakban átlagban kétszázezer tonnát bányásztak évente, amelynek nagy részét elvitte a vegyipar. A dicsőszentmártoni kombinátnak Parajd volt a fő beszállítója, és a többi négy sóbánya más-más feldolgozó vállalatokat látott el nyersanyaggal.

Nagy Imre széttárja a kezét: nagyot változott a világ, hiszen az egykori vegyipari sóból útszóró só lett, és jó években a bánya teljes bevételének fele ma már az idegenforgalomból származik. A turizmus terén sokat lehetne és kellene fejleszteni, de nincsenek olyan szerencsés helyzetben, mint a tordai sóbánya, amelyik a megyei önkormányzat felügyelete alatt jóval könyebben jut fejlesztési forrásokhoz. Egy állami cégnél ez akkor is nehezen megy, ha a sókitermelés és a vendéglátás komoly profitot termel...

A romániai bányászat tragikus lejtmenetének ecsetelése során Nagy Imre elmeséli, hogy a kilencvenes évek elején a petrozsényi bányaipari egyetemen mintegy háromszáz fiatal mérnök kapott diplomát különböző bányaipari képesítéssel. Amikor a fia nemrég befejezte az egyetemet, kevesebb mint tíz fiatal bányamérnököt bocsátott útjára a petrozsényi felsőoktatási intézet.

A sóbányászaton kívül szinte minden más bányászati ágazatot felszámoltak Romániában, vagy takaréklángon működik. Közben a vájárokra erkölcsileg is rájárt a rúd a bányászjárások miatt. ,,Bányászatra ma is szükség van, az altalajkincseket a felszínre kell hozni. Szerencsére a sóbányászat jövője biztosított, nekünk szükségünk van munkaerőre. És sokan kedvelik is, mert

– mondja búcsúzólag Nagy Imre bányamérnök.

A Bukarestben székelő Nemzeti Sótársasághoz tartozó parajdi bányában jelenleg 140 alkalmazott dolgozik, zömében helyi székely férfiak, akiknek felmenői bányászok voltak. Napjainkra Parajd maradt az utolsó működő bánya a Székelyföldön.