A nagyobbik testvér texilipari szakképesítéssel is rendelkezik, egyetemen is oktatott, kapcsolatai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a rendszerváltás után újra tudjanak gépeket vásárolni. Öccse az eredeti tervekkel ellentétben nem ment egyetemre, ám a katonaság után, mivel a családi hagyomány miatt értett a textilhez – katonaság előtt a családi vállalkozásnak is tekinthető kötődében dolgozott –, a helyi fonódában alkalmazták, ahol harminckét nő között szép lassan beletanult a fonásba (is).

Miután a bunda elkészült, a gyapjú jelentős részéből fonal lesz, amiből lehet szőni, kötni, posztót készíteni. Hozzáteszik, hogy műhelyük azért is egyedi, mert a gyapjúfeldolgozás minden folyamatát maguk végzik – a néhány környékbeli műhellyel ellentétben, ahol vagy csak szőnek, vagy csak fonalat készítenek.

A vevők másik fontos csoportját a népviseletkészítők jelentik, valamint azok, akiknek fontos, hogy természetes anyagokkal vegyék körül magukat – Józsáék műhelyében csak természetes termékek készülnek (nem festik, nem kezelik a gyapjút), így a színek választéka is a természetesre – fehérre, barnára, szürkére – korlátozódik.

A régi ,,mesterséges inteligencia"

A fonalat termékként is eladják, illetve megszővik belőle az anyagot (csévélés után) egy több mint százéves gépen. Lelkesen mutatják, hogy bizony

Persze, sok meghibásodás leleménnyel orvosolnak, de tisztában vannak vele, hogy ez nem minden esetben lehetséges az ilyen óraműpontossággal működő gépeknél. A szövőgép az egyik leghangosabb: meg is jegyzik, hogy mindig füldugóval, bizonyos munkafolyamatok során maszkkal dolgoznak, saját egészégükre is vigyáznak.

A szövőszék egy segesvári gyárból származik: azt is látni rajta, hogy a munkásnők, akik nyolc órában akár száz gép zúgását hallgatták, hova jegyezték fel, hogy meddig tartott a műszakjuk. Jegyezgetni Józsáék is szoktak, két és fél méterenként tesznek egy jelet, hogy tudják, hogyan haladnak a munkával, illetve, hogy ösztönözze őket, addig dolgozzanak, amíg elérik azt. Mint mesélik, ez a rendszer is apai örökség.

Hercegi látogatás a műhelyben

„Mi úgy mondjuk, hogy ez félig-meddig iparművészeti tevékenység is. Van benne szépérzék, elégtétel, a kezed munkája, látod, hogy valamit csináltál, hogy az milyen minőségű, abban lehet gyönyörködni” – magyarázzák. Hozzáteszik, munkájuk érdekes vetülete, hogy mindenkit ismernek, aki gyapjúval dolgozik, akit érdekel a gyapjú, a legszegényebb falusitól, aki behozza a koszos gyapjút, a grófig, aki posztót rendel az öltözékéhez.

„Sem boldogabbak, sem bánatosabbak nem lettünk. Egy élménnyel több van a tarsolyunkban” – teszik hozzá. Nekünk életcél, hogy elégtételünk legyen a munkában. Az, hogy érezzük, hasznosak vagyunk, valamit tudunk alkotni. Nincsenek nagy vágyaink, megelégszünk a kevéssel. Megelégedve dolgozunk. Ellenben vannak olyan élmények, esetek, események, amiket nem pénzzel lehet megfizetni” – fejtették ki.

„A régi rendszerben, amiben felnőttünk, rá voltunk szorítva, hogy a szülők mellett segítsünk. Belenőttünk, vagy inkább megfertőződtünk, de megszerettük” – vallják, hozzátéve, hogy azt is nagyon kedvelik munkájukban, hogy nagymértékű a szabadságuk, nincsenek egy irodához, nyolcórás munkaprogramhoz kötve.

Az évek alatt sok változáshoz igazodtak: a nyolcvanas években a család pulóvereket kötött, posztót készített, de a kilencvenes években, amikor megjelentek a turkálók, ezekre már nem volt igény. Akkor jött – ahogy mondják – a székelykedés, az autonómia, kellett az anyag a székely harisnyához. Miután ez a trend kicsit alábbhagyott, jött a globális felmelegedés, háttérbe szorult a gyapjú. Ám a világjárvánnyal fellendült a kézműveskedés, újra kellett, kell gyapjú.

A jövő pedig bizonytalan: most még van egy kuncsaftkör, aki igényt tart a termékeikre, aki értékeli a munkájukat.