Választási rend az Európai Parlamentben

A strasbourgi és brüsszeli székhelyű Európai Parlament a tiszta demokráciát hivatott megtestesíteni az Unióban, szemben a kormányokat képviselő tanáccsal és az Európai Bizottsággal, amely utóbbiba a kormányok delegálnak tagokat.  Az EP jelenleg öszszesen 783 képviselőt számlál. Ebből Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország 446 „euroatyát” delegál, a teljes létszám több mint felét.

A képviselők létszáma az egyes tagállamok népességét tükrözi. A parlament mindazonáltal az intézményes tárgyalásokon azért is küzd, hogy a képviselők száma a jövőben az egyes államokon belüli kisebb földrajzi egységek – régiók – szerint is arányosan alakuljon.

A képviselők száma az új parlamentben 736-ra csökken, a még nem mindenütt ratifikált uniós reformszerződéssel (lisszaboni szerződés) viszont újra nőni fog 751-re. Az új parlamentben Németország 99, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország 72-72, Lengyelország és Spanyolország 50-50, Románia 33, Hollandia 25, Belgium, Görögország, Portugália, Csehország, Magyarország 22-22, Svédország 18, Ausztria és Bulgária 17, Dánia, Szlovákia és Finnország 13-13, Írország és Litvánia 12-12, Lettország 8, Szlovénia 7, Észtország, Luxemburg és Ciprus 6-6, Málta 5 hellyel rendelkezik majd.

A kiosztás azonban tovább változik, amikor a lisszaboni szerződés életbe lép.  A ma még főleg konzultatív jogkörrel, de egyre több esetben úgynevezett együttdöntési joggal is rendelkező Európai Parlament képviselői helyeire 1979 óta tartanak közvetlen választásokat, ezt megelőzően az európai képviselők a tagállamok parlamenti képviselői közül kerültek ki. A szavazásra ötévente kerül sor, minden tagállamban lényegében azonos időben.

Eltérő a szabályozása annak, hogy lehet-e egy honatya egyszerre képviselő nemzeti törvényhozásban és az Európai Parlamentben. Egyes tagállamok közvetlenül vagy közvetve tiltják ezt, több tagállam azonban nem zárja ki. Sok más közéleti funkcióval sem egyeztethető össze az EP-képviselői hely. Az uniós szabályozás megköveteli, hogy az EU-tagok tegyék lehetővé más tagállamok ott élő polgárai számára a részvételt. A választáson minden államnak a saját állampolgára indulhat, helyi szabályozás szerint.

A választás után az Európai Parlamentben az egyes képviselők „elválnak” honfitársaiktól, és pártállásuknak megfelelően tömörülnek parlamenti frakciókba. Frakciót 20 honatya alakíthat, és azoknak legalább hat uniós tagállamhoz kell tartozniuk. A most leköszönő parlamentben a szocialista, illetve a kereszténydemokrata (néppárti) képviselők alkotják a legnagyobb frakciókat. Saját frakciójuk volt a liberálisoknak és a zöldeknek, önálló csoportként tűnt fel a szociáldemokrácián kívüli, egyesült baloldal, továbbá létezett egy külön frakció a radikális pártok képviselőiből, a független tagokból és rövid ideig a szélsőjobboldali pártok képviselőiből is.

A választásnak ma még inkább csak keretet, semmint közös elveket adó alapszabályokon kívül a voksolást minden tagállam saját belső rendje szerint bonyolítja le. Az Európai Parlamentnek az az álláspontja, hogy a bekerülési küszöb nem lehet magasabb öt százaléknál.