Szociális segítői szerepet vállal a várad-velencei református gyülekezet

 Idősgondozás otthon

„Ha most kivinném önt a telepre, elsírná magát” – válaszolja Farkas Antal lelkipásztor arra a kérdésemre, hogy miért tartja fontosnak a szociális tevékenységet alig több mint ötszáz aktív tagból álló gyülekezetében és azon túl. Nagyvárad legkeletibb, a Kolozsvári út mentén fekvő negyede a fényűző olasz lagúnaváros, Velence nevét viseli, de kétségkívül a szegénység által leginkább sújtott városrésznek számít. A tiszteletes becslése szerint csak a református gyülekezet mintegy negyede él nyomorban. Mint meséli, miután 16 évvel ezelőtt idekerült, azonnal meglátta a segítségnyújtás fontosságát. Amikor 2000 októberében átadták az Agnulli Dei Szociális Központot a templom közelében, bizonyos tevékenységek már egy ideje folytak, s csak átköltöztek az új épületbe. A negyedben ugyanis két iskolában is működött magyar nyelvű oktatás, onnan jöttek át a nehéz sorsú gyerekek délutáni foglalkozásra. 2008-ban aztán a magyar osztályok megszűntek, így a foglalkozások is, ekkor kezdett el otthoni idősgondozással foglalkozni a gyülekezet, és ezt a tevékenységet ma már hivatalos keretek közt, két munkakönyves szociális munkás segítségével folytatja. A szociális központot a lelkipásztor lánya, Bunta Bíborka vezeti, aki érdeklődésünkre elmondja: jelenleg tizenhárom idős emberhez járnak rendszeresen a szakemberek. A rendszer úgy maradhat fenn, hogy ingyenesen csak azokat látják el, akik a gyülekezet aktív tagjai, rendszeresen részt vesznek az istentiszteleteken, már ha egészségi állapotuk megengedi, csak épp nincs ki vigyázzon rájuk. Azok, akik nem tagok, térítés ellenében kapnak ellátást, ebből fedezik az összes költséget – magyarázza Bunta Bíborka.

„Kaptam már hideget-meleget”

A központ szociális konyhája állandóan működik. Farkas Antal elmagyarázza: napi húsz személy kap ingyenebédet az egyházközségtől, a huszonkét legszegényebb pedig havi tíz euró értékű élelmiszercsomagot vihet haza. A lelkipásztor nyomatékosítja: szigorúan csak az részesülhet a támogatásban, aki megérti, hogy azt nem elsősorban neki vagy bárki másnak, hanem Istennek kell megköszönnie – ez pedig azt jelenti, hogy felvállalja az aktív taggá válást, rendszeresen jár templomba. Kenyérért bárki sorban állhat: az egyházközség naponta kínál fel cipókat a rászorulóknak, de nem ingyen, hanem negyed árban. „Ami ingyen van, annak nem tulajdonítanak értéket az emberek” – jelenti ki a lelkipásztor. Hozzáteszi: nem tehet mást, mint hogy a szegényeken való segítés egy szeletét felvállalja, ezért is köti mindig valamilyen feltételhez a támogatást. Persze ezek a kikötések nem mindig és nem mindenkinek tetszenek, ám a tiszteletes lelkesedése nem lankad. Hetente legalább két-három családhoz igyekszik személyesen eljutni, elsősorban azért, hogy relatív kis gyülekezete elveszett bárányait felkutassa, és ha bajt észlel, akár kérés nélkül is segítséget nyújtson. „Kaptam már hideget is, meleget is a családlátogatások alkalmával. Sokszor nagyon a helyén kell hogy legyen az ember szíve ahhoz, hogy mindent megválaszoljon” – mondja, de rögtön hozzáteszi: kötelessége Krisztus parancsát követni, aki a századik elveszett bárányért is elment, hogy megkeresse. Megesett már, hogy nagy bajban tudott összefogással segíteni a gyülekezet: például amikor egy négygyerekes apa égett benn a házban, a hívek 11 700 lejt gyűjtöttek össze az árváknak és nagymamájuknak. Nemrég egy szintén nagycsaládos anyuka kereste meg, hogy segítsen. „Felajánlottam, hogy járjanak templomba, a gyerekeket megkereszteljük, őt a férjével templomban is megesketjük, a legnagyobbikat konfirmáltatjuk. Múlt héten már napi négy porció ingyenebédet kaptak” – sorolja a példákat Farkas Antal. Újfent hangsúlyozza: ha a család nem tartja be a játékszabályokat, elveszíti a támogatást. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden igéjével” – szól a tanítás, amely a szociális központ ablakán is emlékeztet mindenkit a lelki táplálék szükségességére.