Egyházi jelenlét az egészségügyben

Három év múlva egyházi és minisztériumi szinten is hivatalossá vált a kórházlelkészi állás, de amint az a beszélgetésből is kiderül: bár sok pozitív változás észlelhető, még mindig harcot kell vívnia az elfogadásért.

Orvostanárok gyerekeként először az orvosi pálya, majd a pszichológia felé való fordulás lehetősége merült fel, de a gondviselés végül a teológia felé terelte. Tizenhét évvel ezelőtt szó volt arról, hogy az egészségügy nyit a lelkipásztorok alkalmazása felé, így nevezte ki Lakatos Gabriellát Csiha Kálmán akkori püspök a város összes klinikai osztályának lelkészévé, aki jelenleg „csak” a Marosvásárhelyi Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház és a felnőtt onkológiai klinika lelkipásztora.

A betegek oldalán belépni a rendszerbe

„A szükség nyitott ajtót erre a szolgálatra, és a mai napig tapasztalom, hogy mennyire fontos, hogy valaki a betegek oldalán lépjen be az egészségügyi rendszerbe“ – fogalmazott. Az első évek felemlegetése során kiderült: sem az egyház, sem az egészségügy, sőt – talán saját maga számára sem – volt tiszta, hogy mi a kórházlelkész feladata.

Ennek megértésében nagy szerepe volt egy 1998-ban szervezett kórházlelkészi konferenciának, ahol rájött: ahhoz, hogy a munkáját jól végezhesse, be kell épülnie a gyógyító szakemberek csapatába. Ez a mai napig nehézségeket okoz, hiszen a személyzet sem mindig megértő, nem ismeri el munkája fontosságát.

Megtörtént például, hogy krízishelyzetben értesítették, szükség lenne a segítségére, de egyáltalán vagy csak nagyon felületesen tájékoztatták az esetről. Ideális esetben viszont az orvosoknak, nővéreknek folyamatosan értesíteniük kellene a lelkészeket, hogy ki igényli a szolgálatukat, vagy hol van krízishelyzet, ez azonban egyelőre nagyon ritkán történik meg.

Önkéntesek segítik munkáját

„Mivel a kórházlelkész szolgálata során nagyon egyedül van, jónak láttam, hogy olyan fiatalokat, akik elindultak a hit útján, bevonjak ebbe a munkába“ – meséli a lelkipásztornő, akinek már ötödik éve zömében orvostanhallgató önkéntesek segítenek.

Ezeknek a fiataloknak egyrészt nagy szerepük van hol a tanulószobákban, hol az ebédlőkben tartott bibliaórákra való hívogatásban, de a szobaáhítatokon igény esetén biztosítják az imádság, az ige és a hozzá fűzött gondolatok románra való fordítását. A húszperces áhítat végén szétoszlanak a kórteremben, és mindenki egy-egy beteggel beszélget, ami szintén nagy segítség a valóban támaszt igénylők megtalálására.

A kórház vezetősége a mai napig nem bizonyul partnernek a megfelelő infrastuktúra biztosításában, bár biztosítottak számára egy kis kórházi szobát, de többszöri kérésre sem kapott belső telefonvonalat, és az internethasználathoz szükséges jelszót sem közlik vele. A dolgok azért lassan ugyan, de jó irányba haladnak, ezt segítik elő az egyházi ünnepek tájékán szervezett összejövetelek, szeretetvendégségek, ahová elhívják a kórház vezetőségét és személyzetét is.

„Bár a teljes nyitottság még hiányzik, ma elmondhatom: nem akadályozzák a munkám, és hogyha bekérezkedek például egy kómában lévő beteghez, akkor beengednek” – meséli a lelkésznő. Hozzáteszi: megérti a szakszemélyzet idegenkedését, hiszen számukra nem mindennapi dolog az, hogy ő a betegekhez beszél.

A kórházban a református mellett még egy római katolikus, egy unitárius és egy ortodox lelkipásztor is szolgálatot teljesít: „az ökuméné jegyében kell végeznünk munkánkat, nincs szó térítésről, tiszteletben tartjuk egymás betegeit, és ha szükség van, értesítjük kollégáinkat” – mondta.
Lakatos Gabriella szerint nincs két egyforma napja. Van olyan, amikor csak egy emeletre megy, keddenként például a gyerekonkológiára, ahol az önkéntes segítőivel foglalkozásokat tartanak.

„Nem mindennapi élmény, hogy egy-egy olyan gyerek, aki egész héten el van kenődve, ott ugrabugrál körülöttünk, és elfeledkezik a betegségéről” – meséli. Nagyon örül annak, hogy egy éve sikerült bejutni a sebészet-ortopédia osztályra is, ahol ugyan rövidebb ideig tartózkodnak a gyerekek, de részt tudnak venni a vallásórákon, mely jó alkalom a szülőkkel való beszélgetésre is.
A rendszer hiányosságairól elmondta: a nagykórházban egy kápolnaszerűségre lenne szükség, ahol a hozzátartozók elbúcsúzhatnának az elhunyttól.

Másrészt gyakran történik meg, hogy valaki a kórteremben hal meg, amit a mellette fekvő betegek is látnak. „Mindez nagyon megrendíti a szobatársakat, és jó volna, ha velük is alkalmunk nyílna az élmény feldolgozására” – fejtette ki a lelkésznő, aki azt is jónak találná, ha műtétek előtt a betegek, ha úgy kívánják, beszélgethetnének a lelkipásztorral.

Lakatos Gabriella számára a legszebb élmény, amikor lelkipásztori énjét is megmutathatja. „Volt olyan is, hogy ünnepekkor a nővérek is kérték, hogy úrvacsorázhassanak. A betegek, a hozzátartozók és a nővérek együtt úrvacsoráztak, ami mindannyiunk életében szép alkalom volt. Akkor azt éreztem, hogy egyházi légkör teremtődik a kórházi ágy mellett”.