Ha terminológiai szempontból pontosak akarunk lenni, akkor minden forradalom államcsínnyel végződik, hiszen az erőszakkal élő forradalmak egy adott ponton megdöntik az éppen működő hatalmi berendezkedést, rendszert. Azok, akik Romániában puccsról beszélnek, arra utalnak, hogy valakik mindent előre megszerveztek, azaz létezett egy terv az események menetére. Állítom: 1989 decemberében forradalom volt.

Nyilvánvaló hátsó érdekek szerint érvel, manipulál az is, aki két részre osztaná, egy december 22-e előtti, illetve utáni szakaszra a történteket. Nem lehet két részre osztani az eseményeket. Ha történelmi keretbe helyezzük a történteket, természetesen a romániai forradalom azoknak az 1985-ös, Gorbacsov-féle szovjet reformoknak is a következménye, amelyek meghatározták a kommunista lágerhez tartozó valamennyi állam sorsát.

Romániában különösen nagy volt az elégedetlenség, hiszen Ceaușescu nem engedett sztálinista politikájából még az 1989 novemberi pártkongresszuson sem, holott a környező államokban már jó ideje komoly reformokat vezettek be. A Szekuritáté akkori jelentéseiből kiderül: a kommunista titkosrendőrség tudta, hogy rendkívül feszült a hangulat, s bármikor erőszakba torkollhat az elégedetlenség. Ráadásul már a temesvári történések előtt is voltak olyan jelek, akciók – így például december 14-én Iași-ban –, amelyek azt mutatták, hogy az emberek, egyes csoportok sok helyen szervezkednek a rendszer ellen.

Fenntartották a vezér illúzióját

– A Szekuritátét az egész kelet-európai térség legfélelmetesebb elnyomó titkosrendőrségeként tartották számon. A forradalom idején mégis mintha „lefagyott” volna ez az verhetetlennek tűnő gépezet. Hogyan látja a diktatúra titkosszolgálatának a harminc évvel ezelőtti eseményekben betöltött szerepét?

– A Szekuritáté egészen december 22-ig aktív szerepet játszott a megmozdulások megakadályozásában, visszaszorításában. A kommunista titkosszolgálatnak valóban félelmetes hírneve volt. Ez is volt az igazi cél: elhitetni mindenkivel, hogy mindenhol jelen van, mindent ellenőriz. Ugyanakkor, ha konkrétan az alkalmazásban lévő szekus tisztek számát nézzük, akkor nem beszélhetünk nagy létszámról. A pszichológiai terroron volt a hangsúly, azon, hogy minden ember számára világos legyen: bárhol, bárkinek, bármit is mond, az könnyen a Szekuritáté tudtára juthat.

A titkosrendőrség természetesen információkat gyűjtött, így tudott például arról, hogy egyre többen elégedetlenek az életszínvonallal. Jelentések tömkelege készült minden gyanús mozzanatról, de gazdasági hiányosságokról is.

Például amikor Nicolae Ceaușescun eluralkodott az elmélet, miszerint a térségbeli összes változás tulajdonképpen egy ellene irányuló orosz–amerikai összeesküvés része, akkor a Szekuritáté vezetője, Iulian Vlad elkezdett szállítani olyan információkat, miszerint a washingtoni és a moszkvai vezetés megegyezett egymással Románia felosztásáról. Így történhetett meg, hogy a szekus vezetők a Iași-ban, de később a Temesváron történteket is

Csupán ezt a helyzetet ismerve érthetjük meg Ceaușescu utasításait. Miután őt arról tájékoztatta a Szekuritáté, hogy külföldi beavatkozás történt, nyilván ennek megfelelően intézkedett. Iulian Vlad úgy küldte az embereit Temesvárra, hogy onnan a határon túlról érkező beavatkozásra hozzanak bizonyítékot. Miután nem sikerült erre vonatkozó bizonyítékokat szerezni, az érintetteket Vlad üvöltve vonta kérdőre. Mindvégig élt tehát az a forgatóköny, miszerint Magyarország felől támadás érheti Romániát.

Ráadásul Ceaușescunak a nagygyűlés megszervezéséről hozott döntése annyira spontán volt, hogy azt alig néhány óra alatt kellett tető alá hozni. Korábban egy hónapig szerveztek egy ilyen eseményt, például leellenőrizték a résztvevőket.

Bukarestben már léteztek olyan csoportosulások, amelyeket a Szekuritáté állandó megfigyelés alatt tartott. December 20-án Temesvár gyakorlatilag szabad várossá vált, a katonaság kivonult onnan. Erről egyre többen tudtak Bukarestben is. Vlad most kész helyzet előtt találta magát. A Szekuritáté a maga módján megpróbált felkészülni. Olyan munkásokat tereltek a nagygyűlésre, akik a harmadik műszakból jöttek, azaz éjjel dolgoztak, és a munkahelyükről fáradtan a belvárosba irányították őket. A tévéfelvételeken is jól látszik, hogy bár a hang alapján skandálnak a résztvevők, de az első sorokban állókon kívül más még csak nem is tapsol. 

A skandálások a téren felszerelt hangszórókból, felvételről hallatszottak. A szekusok azért rutinosan mozogtak, elfoglalták megszokott helyüket a téren. Számítottak arra, hogy valakik megpróbálhatják megzavarni a nagygyűlést.

– És meg is zavarták. Állítólag valaki vagy valakik petárdát dobtak az emberek közé, ami óriási riadalmat keltett.

– Nica Leon beszélt arról, hogy ő maga zavarta meg ilyen formában a gyűlést. De az én tudomásom szerint másképp történtek a dolgok. Egy csoport tüntető „Temesvár, Temesvár!” skandálásokkal megpróbált bejutni a kommunista párt központi bizottságának székhelyéül szolgáló épület előtti térre az egyik utcából. Érdekes ugyanakkor, hogy ezt az akciót utólag sem vállalta fel senki.

Akkor a rendfenntartó erők egy hanggránátot dobtak az utca irányába, így próbálva a csoportra ijeszteni. Csakhogy az erős hang pánikot vált ki, sokan egymást taposva menekülni kezdenek a térről, néhányan meg is sérülnek.

Volt még egy mozzanat, amely felerősítette a pánikhangulatot. Egy katonai egység, amely két teherautóval volt jelen a téren, rendelkezett úgynevezett pszihológiai hadviseléshez szükséges hangfelvételekkel. Ez azt jelentette, hogy rendkívüli esetekben olyan hangeffektusokat tudtak produkálni, mintha repülőgépek és tankok érkeznének.

Nos, az akkori, pattanásig feszült helyzetben úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a kialakult pánik miatt ki kell üríteni a teret, ezért beindították a hangeffektust. Sokan el is kezdtek kiáltozni, hogy jönnek a tankok.

A sors fintora, hogy ez a katonai egység – amely a román védelmi minisztérium politikai főosztályához tartozott – Ilie Ceaușescunak, Nicolae testvérének az ellenőrzése alatt állt. A Szekuritáté, a hadsereg említett egysége ebben a feszült hangulatban túlreagált egy vélhetően könnyen kezelhető történést a nagygyűlés során.

December 22-e délelőttje folyamán még volt egy érdekes momentum, amelyről én csupán egyetlen fotót láttam. Amikor a tüntetők bevonulnak a térre, Ceaușescu – 11 óra körül – megpróbál az erkélyről egy kézi hangosbeszélővel, megafonnal szólni a tömeghez, de kőzápor zúdul feléje. Elena ekkor rángatni kezdi befelé. „Nicu, Nicu, gyere” – hajtogatja neki. Ez volt Ceaușescu első közvetlen kapcsolata a tüntetőkkel.

Ezt követően legszűkebb körű testőrei segítségével elkezdődik a menekülés. Az épület tetejére igyekeznek a már ott várakozó helikopterhez, közben beragadnak a liftbe, némi időt vesz igénybe a kiszabadításuk, s végül már nyomukban vannak a központi bizottság székhelyébe benyomult tüntetők, amikor sikerül felszállniuk.

1988 végétől egyébként nagyon ritkán ültek össze. Miután Nicolae Militaru tábornok (a forradalom idején kinevezett védelmi miniszter – szerk. megj.), aki szintén tagja volt a csoportnak, egy adott pillanatban bement a szovjet nagykövetségre, s ott megkérdezte, hogy támogatnák-e őket, ha megpróbálnák megdönteni Ceaușescut, a Szekuritáté még erőteljesebb felügyelet alá vonta a szervezkedőket,

– 1989. december 22-én volt-e alternatívája a Ion Iliescu-féle csoportosulásnak a hatalom átvételére?

– Csak találgathatunk. Az biztos, hogy kellett egy politikai tényező, amely az állam élére áll. Ceaușescu elmenekülése után a hatalom a hadsereg, azaz Victor Atanasie Stănculescu, az öngyilkos Mileát követő védelmi miniszter kezében volt. Iliescu viszont tisztában volt azzal, hogy a hadseregnek, miután belelőtt a tüntetőkbe, nincs hitele a lakosság körében, tehát megvalósíthatatlannak tűnt egy katonai junta irányítása, még rövid távon is. Iliescu éppen ezért úgymond felajánlotta szolgálatát az állam politikai irányítására. Stănculescu ezt elfogadta, egyes hírek szerint ő hívta fel először Iliescut 22-én.

Ő szekus tisztként kezdte, aztán dolgozott a külügyminisztériumban, s Románia képviselője lett az ENSZ-ben. Miután jelentést készít a súlyos romániai emberjogi helyzetről, s ez a Szekuritáté tudomására jut, nem engedik ki az országból, később – 1986 és 1989 között – házi őrizetbe helyezik. Csakhogy Mazilu nem volt tagja az Iliescu által fémjelzett csoportnak, így őt gyorsan mellőzni tudták.

Pedig Mazilunak már volt egy megszerkesztett politikai programja. Ő december 22-én próbált is felolvasni néhány pontot ebből a programból. Silviu Brucan aztán egy adott pillanatban gyakorlatilag kikapja Mazilu kezéből a programot, s ennek szerkesztett változatát – amelynek végéről kihagyták az „Isten minket úgy segéljen mondatot” – közölte Ion Iliescu, illetve a Nemzeti Megmentési Front (FSN).