Zúgolódik a Markó-tábor

Az előzmények ismeretében ez nem számított meglepetésnek, hiszen az alakulatot 18 éven keresztül irányító politikus tulajdonképpen „kinevelte” utódját, akiben éppen emiatt sokan elődje feltétlen követőjét látták. Markó Béla megnyilvánulásai az elmúlt időszakban azonban arról árulkodnak, hogy mester és tanítványa között egyáltalán nem harmonikus a kapcsolat, a szövetség volt elnöke sok tekintetben nem ért egyet a Kelemen-féle RMDSZ irányvonalával. Sőt.

Az Élet és Irodalom múlt heti számában megjelent írásában Markó egyértelmű tanújelét adta annak: nem ért egyet azzal, hogy az EMNP-hez és az MPP-hez hasonlóan az RMDSZ is teljes mellszélességgel támogatta a székelyek október 27-i menetelését. Nagy menetelés című politikai esszéjét a szenátor azzal indítja, hogy ízekre szedi Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének még az esemény előtt elhangzott „szóvirágát”, miszerint „csak az maradjon otthon, akinek a nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van. Más igazoló iratot nem fogadunk el.”

Markó szerint csak akkor van értelme, létjogosultsága a hasonló tömegdemonstrációknak Erdélyben, ha ezt nem az értelmes, mindennapi politikai munka helyett, hanem annak megerősítéseként rendezik. „A minapi »nagy menetelés« viszont nem éppen erről szólt. Nem akarom bántani a menetelő »közembereket«, akiknek igazuk van, ismétlem, ha úgy érzik, hogy végre közvetlenül véleményt tudnak mondani egy számukra is fontos kérdésről. De őszintén aggaszt, sőt, mi tagadás, rossz előérzetet kelt bennem az a kizárólagosság, amely a halotti igazolványt emlegető férfiú szavaiból kiviláglik, és amihez, sajnos, asszisztáltak mindazok, akik a társszervezői tisztet vállalták, köztük az RMDSZ is, a romániai magyar közösség érdekvédelmi szervezete, amely a bukaresti parlamentben ellenzéki szerepre kárhoztatva kezd elbizonytalanodni, pedig tulajdonképpen semmi oka nem lenne rá!” – állapítja meg az ÉS-ben Markó, burkolt bírálattal illetve a szövetség parlamenti szerepvállalását is.

A volt elnök úgy véli, az RMDSZ-nek már csak azért sem kellene bizonytalankodnia, mert még ellenzékben is volt ereje „egy-két szeget beverni” a Ponta-kormány regionalizálási koncepciójának koporsójába, amiből egyelőre semmi sem lett. „Egyelőre. Mert nem tudni, ez a mindenféle vad jelzővel és vadregényes kiáltvánnyal – afféle: óva intjük Angliát – megspékelt tüntetés nem ad-e rossz irányt a dolgoknak” – aggodalmaskodik Markó Béla. Aki nagyobb ostobaságot elképzelni sem tud annál, mint „visszamenőleg lenullázni”, amit eddig elért az RMDSZ, miközben szerinte arról kellene vitatkozni, hogy sikerült-e tartalommal kitölteni a kiküzdött jogi kereteket, és hogy miképpen mehetünk tovább.

Továbbá gondot lát az olyasfajta „kizárólagosságban”, amely szerinte úgy nyilvánul meg, hogy sok politikai vezető sugallatára ma sok erdélyi magyar hajlandó elhinni, hogy van igazi alternatíva az éppen gyengének ítélt parlamenti vagy netán kormányzati eszközökre. „Hogy az elmúlt huszonvalahány esztendő magyar politikája tulajdonképpen nem vezetett sehova, és íme, itt volt mindvégig a kezünkben a lehetőség, hiszen tiltakozó tüntetésekkel kivívható az autonómia. Szó se róla, számos példa hozható fel a világból arra, hogy etnikai kérdésekben az erőszakos fellépés eredményre vezetett. De milyen áron? És milyen eredményre? És milyen politikai kontextusban? Szabad-e egyáltalán ilyesmit latolgatni? Szétnézett-e valaki Erdélyből vagy Magyarországról a Kárpát-medencében, és felmérte-e, mekkora befolyásunk van ma Európában, és mekkora befolyással bírunk itthon? Az a gyanúm, akik kibicként arról beszélnek, hogy „most vagy soha”, nem autonómiát akarnak, hanem politikai ellenőrzést egy még mindig erős magyar közösség fölött” – szerepel Markó elemzésében.

A szerző nem szívesen ugyan, de kimondja: az RMDSZ-ben nem mindenki vette észre az általa tapasztalt „váltást”, az eddigi politikai eszközök megkérdőjelezését, ami szerinte nemcsak egy másik pályára állíthatja a szervezetet, hanem ezáltal fölöslegessé is teszi. „Néztem a tévéfelvételeken, miképpen kínlódnak volt miniszterek, államtitkárok, országvezetésre alkalmas politikusok, hogy hitelesen »meneteljenek«, és hogyan nyilatkoznak elérzékenyülten arról, hogy »itt és most«. Nem ment. Nem fog menni. A tüntetés és tiltakozás hasznos civil eszköz lehet, az önkormányzatokban vagy Bukarestben politizáló magyaroknak is szükségük lehet arra, hogy a mögöttük lévő tömeget láthatóvá tegyék” – véli az RMDSZ volt elnöke.

Ez hát a baj Markó szerint: a nevével fémjelzett korszak apró lépések politikája után az alakulat radikálisabb eszközökkel is kacérkodik. Nem mondja ugyan ki, de egyértelműen az RMDSZ által a területi autonómia ügyében beharangozott törvénytervezetre utalva megjegyzi: a szórványban élő magyarok most könnyen érezhetik úgy, hogy a parlamentben évek óta elfektetett kisebbségi törvénytervezet, a kulturális autonómia törvénye teljesen elsikkad. „Miközben mindenki tudja, hogy a területi autonómiáig még hosszú az út, ha annak is nem játsszuk el végképp az esélyét” – morfondírozik Markó.

Vélhetően erre a vélt érdekellentétre reagált egy héttel ezelőtt Nagyenyeden Kelemen Hunor, amikor azt hangoztatta: nem lehet a tömbben élő magyarság érdekeit a szórványban élők ellen érvényesíteni. Az RMDSZ elnöke közölte, semmiféle ellentét nincsen és nem is lehet a tömb és a szórvány érdeke között, a kettő kiegészíti egymást. Miközben kettejük egyre nyilvánvalóbb nézeteltérése nyíltan még nem kapott hangsúlyt, ez a jelek szerint csak idő kérdése. Annál is inkább, mert az RMDSZ-közeli médiában egyre több kritikát olvasni például a szövetség és a Fidesz eddigi hűvös viszonyának enyhüléséről.

Gál Mária, a budapesti Népszava munkatársa a Maszol.ro portálon megjelent publicisztikájában a minap amiatt ostorozta a szövetséget, hogy beállt a „zászlólobogtatók és himnuszéneklők” sorába, zokszó nélkül aláírta a Magyar Állandó Értekezletnek a nemzetpolitika irányvonalát rögzítő zárónyilatkozatát, továbbá a Fidesszel karöltve Brüsszelben nem szavazta meg a Bugár Béla vezette Híd–Most szlovák–magyar párt felvételét az Európai Néppártba (EPP). A szerző szerint „csak idő kérdése, hogy az erdélyi magyarság 80 százalékának ama része, amely nem a zászlólobogtató, menetelős, székely autonómiázó, nem tárgyaló, hanem követelőző politikára szavazott, s most úgy érzi, hogy elárulták, vagy legalábbis feláldozták a nemzeti együttműködés oltárán, megtalálja a maga Bugárját és felépítse a maga Hídját.

Mindezek alapján az a következtetés vonható le, hogy az RMDSZ-nek talán nem árt számolnia a szakadás veszélyével. Ez a kockázat ma esetleg még nem nagy, viszont – elsősorban Markó Béla aggályaiból, a szövetség jelenlegi vezetőségét ért bírálatokból kiindulva – nem is elhanyagolandó.