Világító művirágok

(Hívtak is a hétvégére egy halloweenbuliba, apropó, talán felhasználom az éceszt, s ha testalkatomból adódóan karcsú villanyoszlopnak nem is tudok öltözni, petróleumlámpának vagy bányászlámpásnak még jó lehetek. Ha túl tudom addig tenni magam azon, hogy jelmezbe bújni nálunkfelé farsangkor szoktak.)

Miközben ezek a képek másodpercek töredéke alatt futnak le előttem, változatlanul néz, s azt látom, tényleg nem érti, mit akarok. Én meg nem értem, mit nem ért – az agyam meg közben a fény sebességéhez hasonló tempóban cikázik körbe-karikába, de nem találja a hibaüzenetet. 404 – hiba a rendszerben – jelenik meg lelki szemeim előtt. De ezt még sem hagyhatom annyiban, hiszen nem egy weboldal letöltésével próbálkozom hiába, hanem a való világban küldtem ki a külvilág számára kódolhatatlannak tűnő betűkombinációt. Feladni már csak nem fogom.

Ti nem szoktatok kimenni a temetőbe november elsején gyertyát gyújtani a szeretteitekért? – kérdem.
De. De hogy jön ehhez a világítás? – hangzik a válasz, miközben megkönnyebbülök, hogy ez nem csak amolyan székely hagyomány, hogy még az UNESCO is felveszi a védendő szokások listájára – már ha valaki ezt is a járulékos gicscsekkel együtt felterjeszti hozzájuk, mint a csíksomlyói búcsút –, hanem máshol is gyakorolják. Csak a szót nem érti.

A temetőbeli gyertyagyújtás jelenti a világítást – vágom rá, mire azt is megtudom, hogy nem is olyan régi hagyomány ez a Királyhágón túli protestánsok körében. Egy ottani, közel száz százalékban reformátusok által lakott faluban néhány évtizede ugyanis nem azért nem világítottak, mert ezt a kifejezést nem ismerték, mindenszentek napján eszük ágába nem jutott gyertyát gyújtani a temetőben. Regénybe illő kalamajkát okozott hát az a történet, amikor a mostani Magyarország területéről olyan postamester érkezett, akit „pápistának” kereszteltek a szülei. Nem is lett volna gondja vele senkinek, ha nem ott leheli ki a lelkét. Nem volt hát mit tenni, el kellett őt temetni. A postamester rokonai viszont az elhalálozáshoz legközelebbi halottak napja tájékán a mi emberünkre gondoltak, s el is küldtek néhány gyertyát a falubelieknek, hogy gyújtsák már meg azokat elhunyt hozzátartozójuk lelki üdvéért.

Ez állt legalábbis az üzenetben. A falubelieknek ez azonban annál is bonyolultabb feladványnak ígérkezett, mintha rovásírással „kódolták” volna. Egy árva lélek a faluban nem sejtette, hogy létezik egy ősi szokás, miszerint november első vagy második napján néhány ima mellett gyertyákat gyújtunk szeretteinkért.

Ezen a ponton már nem is hallom a folytatást, kavarognak bennem az infók, döbbenettel keveredő meglepődés ez talán. Filózni viszont nincs idő, indulnék, hisz messze a temető, s már alkonyodik. Ilyenkor a legszebb a világítás – jegyzem meg, újfent feltéve a kérdést: lejössz velem a temetőbe? Most, hogy már érti, nem halloweenbuliba indultam, hirtelen felindulásból, rábólint. A koraesti félhomályban már fényben úszik a temető. Azonban ma már valamiért nem olyan, mint volt.

Gyermekkoromban gyertyákkal mentünk ki a temetőkbe halottak napján. Vékonyak, fehérek voltak, a kanócukat is keresni kellett. Ha megtaláltuk, s nagy nehezen néhányat meg is gyújtottunk a gyertyákkal körbe rakott sírhelyeken, a Miatyánk első mondata után szinte valamennyi kialudt. És valahogy az is hozzátartozott a megemlékezéshez, hogy ima közben valamelyikünk mindig újragyújtotta azokat. Rendszerint valamennyit. Néhány év elteltével jöttek a mécsesnek nevezett, picit könnyebben gyújtható, s talán noszogatás nélkül is égő, de az ima alatt, ha kevésbé is, de utógyújtásra áhítozó, fémhengerben nyugvó „aprógyertyák”. Megszerettük őket, s otthon is jól esik meggyújtani őket, a holtakért vagy csak hangulatvilágításként.

Ma már azonban a többségében magyarok lakta vidékeken is a fura piros formában „otthonra lelő” mécsesek a „menők”. Aranyozott kupakjuk révén nem alszanak ki akkor sem, ha már elhangzottak az imák, s rég hazaért mindenki.

Olyanok, mint a művirágok. Hivalkodóak és idegenek.