Végtelen számú személyiség rejlik bennünk – beszélgetés Hatházi András színművésszel

– Közel húsz esztendeje van színpadon Hatházi András, szerepeinek sora ennek megfelelően nagyon gazdag. De vajon helyes-e ez a megfogalmazás, hogy „ennek megfelelően”? Hisz nem ritka az olyan művész, akit vagy kényszerből várakoztatnak a nagy szerepre, vagy valamiféle túlzott önértékelésből adódóan azt mondja: inkább megvárom a nagy lehetőséget. Hatházi András szereplistáján vannak óriások, de törpék is. Miért?
– Mert bármit eljátszom, ami érdekel, ami szakmai kihívás. És mert nem hiszek abban, amikor valakit beskatulyáznak, azonosítanak egy adott szerepkörrel.

– A szerzők is változatosak: nem túlzok, ha azt mondom, hogy alig hiányzik egy-egy jelentős név az egyetemes drámatörténetből. Ezek szerint kedvenc szerzői sincsenek?
– Nincsenek. De nagyon szeretem Shakespeare-t és Csehovot. Íróként gyakran érzem azt, hogy úgy kellene darabot írni, ahogy ők tették.

– Közhely Shakespeare-ről azt mondani, hogy vérbeli színházi ember volt, vagyis írta, játszotta, rendezte a darabjait, társulatot vezetett, támogatást szerzett, és valószínűleg még a díszletfestésből is kivette a részét. Ezt tudjuk, de azt is, hogy mint minden közhely, ez is igaz. Ha a mai hazai magyar színházi prérin körbenézek, nagyon kevés Shakespeare-hez és Moliére-hez hasonló színházi embert látok. De egyikük kétségtelenül Hatházi András. A kolozsvári színházba járó közönség mennyire tudja ezt?
– Erre nem tőlem, hanem a közönségtől kellene választ kérni. Tény viszont, hogy én hamarabb akartam író lenni, mint színész. Versekkel kezdtem, majd rövidprózát írtam, végül pedig eljutottam a színdarabokhoz.

– Ez az állítólagos „kötelező” fejlődési vonal. De színészről lévén szó, nem biztosan jó, ha erről az oldaláról közelítjük meg a kérdést. Gondolom, elárulhatjuk, hogy három mesterfokozatos diákjának az előadása előtt beszélgetünk, akik egyetemi tanáruk darabjában és az ő rendezői irányításával szeretnék megmutatni, meddig jutottak el a szakmában. A Hetérák tudománya című darab szerzője Hatházi András. Kérem, beszéljen a színmű megírásáról.
– Az ötletet Aretino adta, ezért is az alcím: Pietro Aretino hasonló című műve alapján. Az ő szövegét anyósom, Fazakas Csilla, a kolozsvári bábszínház egykori irodalmi titkára adta, mondván, hogy talán lehetne vele valamit kezdeni. Elolvastam Nanna és Pippa beszélgetéseit, és az első pillanatban nem láttam benne semmi érdekfeszítőt. Majd mégis úgy tűnt, hogy talán lehetne valamit kezdeni a szöveggel. És mivel éppen egy háromfős osztályom számára írtam vizsgadarabként, szükség volt egy harmadik szereplőre is, egy férfira. „Megszületett” hát Lorenzo és maga a Hetérák tudománya is. De valahogy nem került sor a bemutatásra, bár félig-meddig elkészült az említett évfolyam egyik vizsgája alkalmával egy töredék belőle. Most viszont, amikor kiderült, hogy három diák van mesteri osztályban, ismét elővettem.

– Szó volt a színészről, színpadi szerzőről, beszéljünk akkor a tanár-rendezőről is egy kicsit. Mióta oktatja az „utánpótlást”?
– Gyakorlatilag rögtön azóta, hogy végeztem. Előbb – két éven át – Vásárhelyen voltak óráim, 1993-ban egy időben Kolozsváron és Vásárhelyen, majd 1994-től kezdődően csak Kolozsváron. Nagyon szeretek tanítani, a fiatalokkal való foglalkozás, érzem, hogy engem is frissen tart, mindenekelőtt azért, mert rengeteget lehet kísérletezni.

– Írás és rendezés közben tudatosan támaszkodik-e a szerepformálásokból „megtanult” drámai sűrítettség feszültségteremtő lehetőségeire?
– Alapképesítésem szerint színész vagyok. Minden színházi tudásom e szakma révén szereztem meg, tehát bármibe is fogjak, a mesterség fortélyait mint színész alkalmazom. Persze ez nem azt jelenti, hogy a színész írja a darabokat, vagy netán a színész rendezi az előadást. De azt igen, hogy jelen van, amikor tanácsra van szükségem. Ugyanúgy jelen van a tanár is. Mindannyian együtt végezzük a munkánkat, csak van, hogy adott pillanatban valamelyik énem hangsúlyosabban van jelen.

– Shakespeare-ről beszélve kissé elkanyarodtunk a kedvenc szerzőktől-szerepektől, pedig szeretném, ha beszélnénk az említett másik kedvenc, Csehov darabjairól is. A Ványa bácsi címszerepe UNITER-nagydíjat hozott, emellett természetesen jelentéktelen semmiség az én „vallomásom”, hogy háromszor utaztam el Kolozsvárra megnézni az előadást. Csak felsőfokban tudok beszélni róla. Az érdekelne, hogy például Hatházi András önnön jelleméből kölcsönzött-e, netán végleges megőrzésre átadott-e bármit is Ványának, illetve Iván Petrovics Vojnyickijból beépült-e valami Hatházi András lelki-szellemi sejtjeibe?
– Úgy vélem, hogy mindnyájunkban végtelen számú személyiség lehetősége lapul. Életünk során, szerencsés esetben, csak egy alakul, izmosodik jellemünkké, de a többi is megmarad valahol odabent. A lányom egyik kedvenc játéka az a gömb, amit, ha felrázunk, néhány másodpercig hull benne a hó. Hasonlóképpen a színésznek is – egy-egy szerep megformálásakor – sikerül „felráznia” önmagát, a gömböt, és felszínre hozni önmagából mindazt, ami az alakítandó karakterhez szükséges. Egyszerűbben úgy mondanám, hogy az egyik személyiséglehetőségünk felülre kerül, esetleg csak  átmenetileg, a másik, a másikok elrejtőznek. Körülbelül így működik a mi kettőnk viszonya Ványával.

– Egyetemi tanulmányait matematika szakon kezdte, majd a színire váltott. Ez a váltás a mindenkori fiatalember új kihívásokra adott válasza volt-e vagy a logika paradigmáján belül építhető világképnek egy újabb lépcsőfokára lépés?
– A matematika–színi váltás csak egy belső szükségszerűség megnyilvánulása volt, semmilyen előre megfontolt szándék nem vezette. Ebből kifolyólag semmilyen logikát nem követett. És még azt sem mondhatom, hogy ezáltal a dolgok visszakerültek a rendes kerékvágásba, mert nem tudom, melyik is a „rendes kerékvágás”.

– Ezeket a csodálatosan kézenfekvő, ám a sokat hallott megfogalmazásoktól eltérő gondolatokat hallgatva meg sem merem kérdezni, hogy volt-e valaha olyan érzése, hogy mással kellene foglalkoznia, nem a színházzal?
– Igen. Sokszor. A legszívesebben taxisofőr lennék Angliában, ahol egy üvegfal választ el az utastól, és nem kell beszélgetni. Vagy futár lennék, akinek ma estére el kell jutnia egy küldeménnyel Konstancára. És egyedül ül az autóban és vezet.