Varga Gábor párhuzamos élete – mesterség és hobbi között

– Egy vegyészmérnök és egy író: két teljes, évtizedekben, illetve megjelent kötetekben pontosan lemérhető életút. Nincs pályamódosítás, nincs jövés-menés a szakmák között. Csak egyetlen „apróság”: a két szakma iránti szerelem egyetlen emberé. Párhuzamos élet? Tud-e Varga Gábor időrendi elsőséget meghatározni egyik vagy másik vonzalommal kapcsolatban? Netán „véletlenül” a kezdet is abszolút egyidejű volna?
– Erre a kérdésre legfrappánsabban talán egy református dicséret soraival válaszolhatok: „Az Úr csodásan működik / De útja rejtve van...”  Ha valaki beleszületik egy olyan bibliás, könyvszerető, irodalomtisztelő famíliába, mint amilyenbe én beleszülettem… A marosújvári hétosztályos végzettségű apai nagyapám a magyar baptista egyház országos folyóiratának, a Szeretetnek volt a főszerkesztője, apám pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Kollégiumban nevelkedett, majd az Erdélyi Fiatalok holdudvarában érett felnőtté. Hányszor mesélt nekem átszellemült arccal az Őrhegy alatti skóla szilenciumairól, hányszor olvasta fel nekünk, cseperedő gyerekeinek – Zsuzsa nővéremnek s nekem – vasárnaponként a transzszilvanizmus „szent” verseit, a Lófürösztést, A tetőnt, az Ahogy lehetet és Áprily, Dsida, Reményik, Tompa egyéb költeményeit! Már csak orvos volta miatt is értékelni tudott mindenfajta humán teljesítményt, kivételes érzékenységű teremtmény volt, anyámról nem is beszélve, aki a néhai Gabriel Gherlan Bihar megyei főügyész leányaként képzőművészetre ment el felvételizni Kolozsvárra, hogy aztán – horribile dictu! – az orvosin kössön ki, s dr. Varga Ibolyaként Várad legendás szemorvosa legyen haláláig. Ilyen családi háttérrel tehát egyértelmű a Guttenberg-galaxis iránti korai elkötelezettségem. Családomban nyílt titok volt, hogy – apám nem kis büszkeségére – a teológiára készülök... Másrészt viszont kiváló középiskolai tanáraim, Számtartó Nelly néni és Tárnoky Gyuri bácsi – közel negyvenöt év múltán is csak így nevezem őket – megtanították felfedezni és megszeretni a reáliák szépségeit. Megtanítottak arra: az egzakt tudományok világában is lehet álmodozni.

– A pályaválasztásnál mégis mi döntött a vegyészet mellett?
– A puszta véletlen: két, szinte egyidejű esemény. Egyrészt egész véletlenül alkalmam volt meghallgatni a család frissen megvásárolt, Dnyeper márkájú, félszekrény nagyságú magnetofonján a tulajdon dadogásomat, s megállapítani, hogy ilyen orgánummal nekem bizony nincs mit keresnem a szószéken, másrészt pedig az Ö. K. osztálytársnőm iránti diákszimpátiám miatt a tizedik osztályban én is feliratkoztam a kémia tantárgyversenyre, s miközben ő már a városi szakaszban kiesett, én legnagyobb meglepetésemre az országos hetedik helyezést értem el. Ekkor dőlt el voltaképpen a sorsom. A következő évben már természetes volt, hogy országos döntős legyek...

– A reál pálya alakulásában segítséget vagy gátat jelentett-e a humán érdeklődés?
– Niels Bohr híres mondatával válaszolhatok, amit temesvári mentorunktól, Toró Tibor fizikaprofeszszortól hallottam volt annak idején, az 1960-as évek végén: „Contraria non contradictoria, sed complementa sunt!” (Nyers fordításban: a különbözőek nem egymásnak feszülnek, hanem kiegészítik egymást.) Soha, egyetlen percig sem éreztem hátrányát annak, hogy a reáliák mellett a humaniórák világában is szert tettem néminemű jártasságra, sőt. Miközben a Temesvári Műszaki Főiskola vegyészmérnöki karán tisztességesen megtanítottak a reánk váró szakma minden csínjára-bínjára, ugyanakkor jól esett ott bábáskodni kedd és csütörtök esténként a Thália Diákstudió megalakulásánál, s ügyelőként felvigyázni Kocsis István vagy Páskándi Géza darabjainak színrevitelét. Kiváló, közéletre felkészítő „iskola” volt ez a szó szoros értelmében vett műkedvelés: tessék csak ugyanerről kikérni Káli-Király István vagy éppen Borbély László véleményét. Ahogy később az sem okozott számomra semmiféle meghasonlást, hogy több mint húsz esztendőn át délelőttönként egy bukaresti kutatóintézet nagyváradi kirendeltségén a vas-oxidok, illetve a spinel kötésű pigmensek kutatásával foglalkoztam, délutánonként pedig Ady-kört, majd pedig irodalmi kerekasztalt szerveztem. A kettő nagyon jól megfért egymással.

– Az évek során volt-e valaha olyan érzése, hogy valójában két ember jár ugyanabban a – Varga Gábor-i – bőrben? Magyarán: volt-e afféle gólyakalifás érzése-élménye?
– Még ha így is lett volna, általában akkor is szót értettek volna egymással az „éneim”.  Sem az úgynevezett világra csodálkozás, sem pedig az időnek feszülés korszakában nem volt bennem semmiféle tudathasadás: volt egy mesterségem és volt egy hobbim. A mesterségemet nem csak szerettem, de a hétköznapi, olyan-amilyen betevő falat biztosításán túl bizony nem egyszer még szakmai elégtételt is nyújtott számomra (tudományos konferenciák, találmányi szabadalmak stb.), a „hobbim” pedig akkor, a „fortélyos félelem” másfél évtizedében, tagadhatatlanul a bennem feszülő „világmegváltó” energiák levezetésére is szolgált. „A figyelmeztetés legutolsó lehetőségeként tanúságtevésre citáltam a História hőseit” – írtam például történelmi drámákat tartalmazó Forrás-kötetem ajánló szövegében. Lehet, hogy akkor volt ebben némi pótcselekvés is, de az Ady-kör versenyszelleme hétről hétre olyan kihívást jelentett, amire nem lehetett nem válaszolni. Mai napig visszasírom a „péntek esti szabadságunk” falkahangulatát. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy az íróasztalomon heverő üres papírlap csábítása bizony mindmáig megmozgatja a fantáziámat.

– Alakuló vegyészi és írói pályájában konkrétan mit jelentett a ’89-es változás: természetes volt-e, hogy jelentkezett a harmadik pálya lehetősége? Vehető-e ugyanolyan komolyan a politikus Varga Gábor, mint a vegyész vagy az író?
– Azt hiszem, erre a választ nem én kell hogy megadjam, hanem azok a társaim-barátaim, akikkel együtt, bizony már húsz esztendeje, létrehoztuk azt a csodálatos egymás mellé sorakozást, amit az RMDSZ Bihar megyei szervezeteként szokás emlegetni. Ők lennének a legilletékesebbek arra, hogy elmondják, mennyire vehető komolyan az a korszak – életem legszebb heteiről, hónapjairól van szó –, amikor „csendesen és váratlanul átölelt az Isten”, s amikor egy kizsigerelt, végletekig megalázott, már-már a saját maga felszámolódásába is belenyugvó kisebbség a tulajdon létében megélhette a feltámadás mirákulumát. Amikor az „Otthont a hazában!” jelszavára csaknem egymillióan mentek el szavazni, ezen belül száztízezren csak Biharban. Amikor az „Egységben az erő!” mozgósító hatása nem ismert lehetetlent. Amikor a semmiből egy új, más világot teremtettünk. Amit lehet szidni, szapulni, ócsárolni – de ami a miénk! Akkor valóban mindent, de az égvilágon mindent a közéletnek rendeltem alá. Ha valamiért, azokért a mámoros pillanatokért érdemes volt élnem.

– Egy idő óta összefonódni látszik a politikus és a vegyész életútja. Jelenleg – jó pár éve – betöltött bukaresti állása kívülről szemlélve már-már hivatásnak tűnik. Jól látom-e, vagy belülről mindezt egészen másként éli meg?
– A szellemi tulajdon védelmének hivatása mindenütt a nagyvilágban „elit szakmának” számít. Ezen a területen helytállni – emberként, magyarként egyaránt – bizony óriási kihívást jelentett a számomra. Egy kiváló felkészültségű színromán közösséget úgy irányítani immár csaknem egy tucat esztendeje – egy év megszakítás után épp március 15-én vettem át újra az Állami Találmányi és Védjegyhivatal, másnevén a Román Szabadalmi Hivatal vezetését –, hogy azt Európa-szerte ma már referenciaintézetként emlegetik, nem kis felelősséget, s ugyanakkor nem csekély elégtételt jelentett a számomra. A mindennapos állandó készenléti állapotról nem is beszélve.

– Gondolt-e arra, hogy majd egyszer, ha az idő nekilódul, a gyakorlati életpályát lezárva csak az elméletnek – az írásnak – szenteli magát?
– Rendelt ideje vagyon mindeneknek – írja a Krónikás Könyve. De ha úgy tetszik: „Ne aggodalmaskodj a holnap felöl, mert a holnap majd gondoskodik a maga baja felöl”. Elméletileg minden lehetséges...

– És fordítva megtörténhetne-e? El tudná-e képzelni, hogy egyszer csak abbahagyja az írást, és pusztán mérnöki, helyesebben politikus-mérnöki teendői lesznek majd?
– Ez bizony, már csak a korom miatt is, kevésbé valószínű. Vergiliust vagyok kénytelen idézni: Fugit irreversibile tempus – visszafordíthatatlan az idő kereke. Én pedig, akár tetszik, akár nem, túljárok a hatvanon. Ilyenkor már illik az obsit közeledésével számolni. Megbarátkozni azzal a tudattal, hogy a közéletben is, akárcsak szakmai téren, van egy szükséges nemzedékváltás... A „mindig újaknak” törvényszerűen át kell venniük éntőlem is a stafétabotot. Ez az élet rendje. S ez így van jól...