Választás után, választás előtt – Katalónia és a függetlenség dilemmája

A Spanyolország hatodik legnagyobb területű és második legnagyobb lélekszámú autonóm közösségében szeptember 27-én tartott előrehozott parlamenti választás a katalán és spanyol belpolitika mellett az Európai Unió jövőjére is jelentős hatással lehet.

Az időközi törvényhozási voksoláson rekordszámban (77,44 százalék) vettek részt a választók, vagyis a katalóniai lakosság – az esemény jelentőségét megkérdőjelezni igyekvő hangok ellenére – komoly jelentőséget tulajdonított a választásnak, és elhitte, hogy a spanyol alkotmányos akadályok ellenére egy politikai aktus is dönthet Katalónia státuszáról.

A választást megelőző hónapokban és években jelentős átrendeződés ment végbe a katalán pártrendszerben. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a katalán politikai életet lényegében 1978, vagyis a jelenleg hatályos spanyol alkotmány elfogadása óta meghatározó Konvergencia és Unió (CiU) nevű pártszövetség 2015 nyarán feloszlott.

A CiU szétesésének oka a függetlenség ügyének felvállalása vagy éppenséggel fel nem vállalása volt. Ebben a vitában Artur Mas katalán elnök és egyúttal a pártszövetség, valamint a liberális-jobbközép, de a Liberális Internacionálé tagjaként politizáló Katalán Demokratikus Konvergencia (CDC) elnöke a függetlenség szinte bármi áron való kivívása mellett, míg a CiU másik komponense, a jobbközép-kereszténydemokrata Katalán Demokratikus Unió (UDC, amely egykori partnerével szemben az Európai Néppárt pártjaihoz tartozik) a független Katalóniát csak a spanyol kormány jóváhagyása esetén tudta volna elképzelni.

A CiU felbomlását időközi parlamenti választás kiírása előzte meg és az UDC-ből kivált egy csoport (Katalónia Demokratái), amely csatlakozott a Mas elnök által a szeptemberi választásokra alapított Együtt az Igenért (JxSí) nevű választási szövetséghez. A JxSí négy politikai csoportból, a CDC-ből, a már említett Katalónia Demokratáiból, a részben a Katalán Szocialista Pártot elhagyó képviselőkből alakult Baloldali Mozgalomból és egy Katalónia történelme szempontjából kiemelt fontosságú politikai pártból, a Katalán Köztársasági Baloldal (ERC) nevű formációból jött létre. A JxSÍ tagjai között relatíve nagy ideológiai törésvonal van, ugyanakkor Artur Mas célja világos volt, a függetlenségpárti szavazatokat lehetőség szerint egyetlen tömb mögé állítva maximalizálni kell, és minden világnézeti célt háttérbe kell szorítani Katalónia teljes függetlenségének eléréséig.

Ez a törekvés csak részben sikerült, ugyanis a JxSí nem tudta megszerezni a barcelonai parlament mandátumainak abszolút többségét, hanem csak közel 46 százalékát, ráadásul a leadott összes függetlenségpárti szavazatnak csak mintegy 78-80 százalékát sikerült besöpörnie. Egyrészt a „fontolva haladó” UDC-re leadott százezer szavazat elveszett – ezzel a párt közel negyven év után kiesett a parlamentből –, míg a Népi Egység Jelöltjei (CUP) nevű függetlenségpárti ökoszocialista-marxista és tőkeellenes, néhol anarchisztikus jeleket is mutató párt jelentősen javított korábbi eredményén (3 mandátum) és 10 képviselőt küldhet a katalán parlamentbe. A JxSí sikere ugyanakkor, hogy az UDC korábbi szavazóbázisának nagy részét meghódította (a CiU-n belül általában az összes szavazat egyharmadára volt szokás mérni az UDC erejét), igaz, ez sem volt elég az abszolút többség megszerzéséhez.

A katalán parlament tervezett függetlenségi nyilatkozatának elfogadásához Artur Masnak szüksége lesz a CUP képviselőinek szavazatára is, velük együtt viszont gond nélkül abszolválható ez a feladat. A katalán függetlenséget elutasító pártok közül meggyengültek a hagyományos összspanyol pártok, mint amilyen a jobbközép Néppárt (PP) és a balközép Katalónia Szocialista Pártja (PSC), megerősödtek viszont az utóbbi esztendőkben megjelent, részben antiestablishment, részben pedig új típusúnak mondható alakulatok, mint amilyen a li­berális-centrista Polgárok (C) ne­vű párt, a Podemos nevű országos protesztpártot és néhány zöld/baloldali kispártot tömörítő „Kata­lónia – Igen, képesek vagyunk rá” (CSP) nevű pártszövetség.

Artur Masnak nem lesz könnyű létrehoznia az új katalán kormányt, hiszen a függetlenség kérdésének a választási kampány középpontjába állításával kiélezte a politikai helyzetet, és a CUP már most is jól láthatóan csak jelentős áldozatok – köztük a költségvetést jelentősen érintő szociális kiadások növelése – hozása esetén hajlandó támogatni a JxSí-t a katalán útiterv megvalósításában. Mégis valószínűnek tűnik, hogy a katalán függetlenség elérését vagy legalábbis az autonómia további szélesítését karriercélnak tekintő Artur Mas előbb vagy utóbb, de megszerzi a CUP támogatását a függetlenségi útitervhez.

A politikai akadályok mellett természetesen jogi gátjai is vannak a katalán függetlenségnek, esetleg autonómiabővítésnek. Közismert, hogy a hatályos spanyol alkotmány alapján Katalónia nem tud jogszerűen kiválni az államból. Részben emiatt is Katalónia teljes függetlensége pillanatnyilag nem tűnik a nemzetközi joggal összeegyeztethetőnek még akkor sem, ha egy katalán függetlenségi nyilatkozat elfogadása nem is volna szükségképpen ellentétes a nemzetközi joggal.

Nem kétséges, hogy a szeptember 27-ei választással Spanyolország súlyos alkotmányos és politikai válságba sodródhat, amelyet csak a két érdekelt fél, azaz Madrid és Barcelona közötti tárgyalások sorozatával lehet feloldani. A spanyol alkotmány módosítása középtávon elkerülhetetlennek látszik, hiszen például egy Katalónia számára esetlegesen a függetlenség alternatíváját jelenthető szövetségi berendezkedésű Spanyolország létrehozására is alkotmánymódosításra, még inkább új alkotmányra volna szükség.

Lehetőség volna emellett kockáztatni is, vagyis a spanyol alkotmányt tárgyalásos alapon és oly módon változtatni, hogy a katalán függetlenségről népszavazást lehessen tartani skót mintára, viszont a gyengülő népszerűségű madridi kormány feltehetően inkább időhúzásra, illetve Artur Mas és vele a függetlenségi narratíva népszerűségvesztésére aspirál majd.

Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest