Valaki mesélte...

Valaki egyszer azt mondta nekem, a foci az emberiség utolsó nagy közösségélménye. Tévedett, a televízióban közvetített háború az. Több-kevesebb ideig mindenkit odaszögez a képernyők elé. Az emberek végignézik, végighallgatják, végigszörnyülködik a háborúkat. És közben végig arra a biztonságos távolságra gondolnak, ami elválasztja őket az eseményektől. Sokszáz kilométer lehetőséget ad politikai előzmények figyelembevételére, katonai manőverek elemzésére, összeesküvés-elméletek gyártására. Az emberek szánják az áldozatokat, elítélik az agresszort, és új elemet vesznek a távirányítóba. A háborút pedig tévedésnek tartják, véres és halálos ostobaságnak. Amivel – észrevétlenül – két vagy több ország népét, egy földrajzi vagy történelmi régió lakóit bélyegzik – idiótáknak. Valamiféle elégedett borzongással követjük a híradót, annak tudatában, hogy ott, ahol mi élünk, a háború szörnyűségei nem következhetnek be. És én is ezt teszem, szürcsölöm a kávét, és hiába próbálom Kána, Jeruzsálem vagy el-Kudsz nevét Nagyváraddal, Kolozsvárral, Csíkszeredával behelyettesíteni. Sehogy sem tűnik valósnak. Pedig lehetne kísértetiesen ismerős a képlet itt, Kelet-Európában. A nagyhatalmi oszd meg és uralkodj, a békebíró szerepének eljátszása egy nem szándék nélkül kirobbantott konfliktusban. Valaki mesélte: úgy nyolcvan évvel ezelőtt a széthullott Oszmán Birodalom darabkái után kapkodó brit oroszlán Izrael állam ígéretét tette le a háborús kártyaasztalra. Zsidó
huszonévesek álltak be, szemük előtt a bibliai örökség álomképével az angol, később az amerikai hadseregbe. A gettók és haláltáborok túlélői talán emberi erejük utolsó csöppjével érkeztek az új állam területére. Ahonnan Ben-Gurion egyetlen kézlegyintésével hétszázezer muszlimot zavart ciszjordániai menekülttáborokba. Mekka és Medina beduinjait, akiknek a britek – ki gondolta volna – Palesztina állam ígéretét súgták a fülükbe.
Televíziós híradók képsorai: lövöldözés a müncheni olimpián, az áldozatok hozzátartozói átkot szórnak az arab terroristákra. Tömeges kitelepítések, repülőgépek eltérítése. Az intifáda, a dzsihád jelszavai a házfalakon, géppisztolyokkal felfegyverzett katonákat kövekkel dobáló gyerekek. Lángoló olajkutak, menekülők végeérhetetlen sorai, politikai vezetők óvatos vagy nyílt gyűlöletet
fröcsögő nyilatkozatai.
Két nép, még oly különböző kultúrájú is, élhet egymás mellett. Súrlódásokkal, fájó túlkapásokkal, sértésekkel, de vérontás nélkül egyazon közös térben. Számtalan példa van rá, amiket elhiszünk, mert el akarunk hinni. Csak a híradók képei igyekeznek megzavarni ebben, szerencsére távoli a közvetítés, kissé homályos is, jól bezárva a készülék fekete keretébe. Nem ránk tartozik, nem a mi dolgunk, és ha elég levegőbe repülő épületet, tüzelő légvédelmi ágyút és bombát potyogtató repülőgépet láttunk, átkapcsolunk valamelyik másik adóra. Valóban nevetséges a negyediken lakó nyugdíjas Feri bácsit egy Kalasnyikovval elképzelni. Vagy Kiss urat, a derékfájós gyógyszerészt, páncélököllel a vállán. Na ne.
Valaki mesélte, egy amerikai egyetem pszichológia karán kísérletbe fogtak. Behívták hozzá az utcáról a Feri bácsikat meg a Kiss urakat, egy kis pénzt adtak nekik, és elektromos kapcsolókkal ellátott asztalhoz ültették. A kallantyú minden egyes fokozata magasabb feszültséget vezetett a szoba másik felében ülő „áldozat” testébe. A letakart arcú áldozat a városi színtársulat egyik tagja volt, remekül tudott vergődni és jajgatni a villamosszékben. Feri bácsi és Kiss úr egy darabig hajlandó volt részt venni a mókában, de igen hamar megszánták a szenvedő szerencsétlent, emberségük tiltotta a kínzást. Csupán akkor voltak hajlandóak nagyobb fokozatra kapcsolni az áramütéseket, ha azt mondták nekik, hogy az áldozat más vallású, más bőrszínű, és egyáltalán nem amerikai. Burus János Botond