Üzletillatú kegyelet

Boldogan halt meg – iskolapéldáját szolgáltatva az úgynevezett szép halálnak. De a szenvedésmentes távozás az életben maradt házastársnak hatványozott szenvedést jelent. Még otthon is, másfélezer kilométerre az otthontól pedig… Ha vigaszról lehet ilyen esetben beszélni, a gondviselés vigasza, hogy olyan ügyintézés-áradat kezdődik, ami a pillanatnyi fájdalmat háttérbe szorítja: a milánói hatóság elszállította a holttestet, és közölték, hogy nyolc napig tartják, a rendőrség kiadta a természetes halálról szóló jelentést, T.-né hazatért és a család azonnal megkezdte a hazaszállítás előkészítését.

A nagyon sajátos honi kapitalizmus a temetkezési vállalatok sokaságában is megmutatkozik: a T. család is több vállalkozás között választhatott. Az árajánlatok majdnem ugyanazok lévén amellett a vállalat mellett döntöttek, amelynél magyarul beszélhettek, gondolván, hogy így minden részletre pontosan és szabatosan kitérhetnek. A temetkezési vállalkozó munkaköri kötelességének tartott kegyelettel biztosította az özvegyet, hogy minden simán fog menni, utóvégre nem először szállítanak haza holttestet külföldről.

A konkurens cég képviselőjétől eltérően nem kérdezte ugyan külön meg az özvegytől, hogy a papírokat is intézni kell-e, így az özvegy sem hozta ezt külön szóba. Mint utólag kiderült: a választott vállalat holttestet szállított ugyan, de papírokat nem intézett. Pusztán elméletileg tudták, hogy ilyen esetben külön fontossággal bír az úgynevezett apostille pecsét (magyarul: hitelesítési záradék), a halotti bizonyítványon vagy külön mellékelve. Ismerősök mondták ezt a családnak, ők szóltak a vállalkozónak, megkérdezve, hogy menjen-e a családból valaki mindezt intézni. A válasz az volt, hogy tudnak a hitelesítési záradék szükségességéről, de a családból ne menjen senki, mert különben sincs pluszhely az autóban. A holttestet hazaszállították, s mivel Olaszországban derült ki, hogy a halotti bizonyítványt csak személyesen adják ki, azt utólag, postán küldték el az özvegynek.

A tragikomikus kálvária ekkor kezdődött: a temetkezési vállalkozó hanyag ügyintézése miatt. Magyarán: olyasmire vállalkozott, aminek az ügymenetét nem ismerte pontosan, de – feltehetőleg – arra gondolt, hogy jó alkalom ezzel is megismerkedniük (?!). A hazai anyakönyvi hivatalban nem fogadták el a postán érkezett hitelesítési záradékot, mivel azon június 9-i dátum szerepelt, a halotti bizonyítványon pedig a 11-i. Magától értetődik, hogy nem lehet kétnapos csúszás. Teendő? Visszamenni Milánóba. Mivel a temetkezési vállalkozó már megkapta a szolgáltatás ellenértékét, félvállról odavetette az özvegynek, hogy csak nem fog még egyszer kétezer kilométert megtenni.

„Legföljebb” tanácsot tud adni: az özvegy vegye fel a kapcsolatot a konzulátussal és intézkedjék. Személyes ismerős lévén az utazási iroda vezetőjéhez fordultak, aki már előzőleg is felhívta a kórházat a hazaszállítás ügyében. Elkezdődött a többszöri telefonálgatás a milánói prefektúrára, amíg megtalálták azt a személyt, akihez mindez tartozott, s aki felvilágosította a családot, hogy postán küldjék vissza a hitelesítési záradékot, ők újat készítenek és szintén postán elküldik. Közben kiderült, hogy az anyakönyvnél van egy szórólap, amelyen feltüntetik, hogy milyen országokban szükséges ez a bizonyos apostille pecsét: Olaszországban például kell, ha nálunk történik fordított eset, akkor nem. A halotti bizonyítvány hivatalos fordításáról pedig az egyik hivatalnok azt mondta, hogy nem szükséges, a másik külön kérte.

A hazaszállítás után T. M.-et eltemették – de hivatalosan még életben volt. Június 5-én halt meg, 14-én temették – és augusztus 18-án érkezett meg Milánóból a végre rendben lévő, érvényes hitelesített záradékkal ellátott halotti bizonyítvány. Hab a tortán, hogy a lefordított halotti bizonyítványt hanyagul eltette a hivatalnok, aki szerint nem is volt rá szükség, hogy aztán „ártatlanul” semmire se emlékezzék. Az özvegy szemére vetette a temetkezési vállalkozónak is, hogy csak félig végezte el azt, amire vállalkozott – s egész díjat inkasszált. Az utazási irodának semmiféle kötelezettsége nem lett volna besegíteni, mert nem az ő dolguk. Immár mindenféle kegyelettől mentesen vetette oda a temetkezési vállalkozó, hogy nem is az ő dolga.

A család rezignáltan látta be, hogy végeredményben ők a „hibásak”: ők tévedtek, amikor előre kifizették az egész ügyintézést. A bonyodalmakat épp azért mondták el, mert bárkivel történhet hasonló eset. S legalább a fájdalom mellett ne kelljen másoknak is hasonló, üzletillatú gyarlóságok miatt bosszankodniuk.