Ukrajna ismét a szakadék szélén

Három évvel korábban az elnökválasztás eredményét próbálta meghamisítani, kirobbantva ezzel a narancsos forradalmat. Akkor végül békés és tisztességes eredmény született, mivel Leonyid Kucsma államfő nem válaszolt Janukovics felhívására, aki erőszak alkalmazását kérte csalárdul elért választási eredménye védelmére. Ezúttal úgy tűnik, Janukovics bármire hajlandó, hogy hatalmon maradjon.
A piszkos húzások augusztus 11-én éjjel kezdődtek, amikor az ukrajnai központi választási bizottság – amelyben javarészt Janukovics emberei ülnek – elutasította a legnagyobb ellenzéki párt, Julija Tyimosenko egykori miniszterelnök tömbjének választási részvételi kérelmét. A bizottság által felhozott technikai kifogás abszurd módon nevetséges lenne, ha potenciális eredménye nem lenne oly felháborító: a bizottság azt kifogásolta, hogy a jelöltek nem tüntették fel a listán pontos lakcímüket, csak városukat. Ámde Tyimosenko pártja ugyanebben a formában sikeresen regisztráltatta jelöltlistáit a 2006. márciusi választások előtt – ebből is látszik, mennyire elfogult a döntéshozatal a testületben.
Azzal, hogy mindenáron ragaszkodik a hatalomhoz, Janukovics előreláthatóan szerencsétlenséget hoz az országra. Ukrajnában ez nem csupán feszültséget jelent, hanem gazdasági hanyatlást és elnyomást. Végül pedig a narancsos forradalomra jellemző utcai megmozdulásokhoz és véres elfojtásukhoz vezethet.
A jelenkori történelemből bőségesen lehet példákat hozni arra, hogy diktátorok és leendő diktátorok nem akarják felismerni: idejük lejárt. De az elmúlt húsz évben kirívó politikai ravaszkodásaik egy jelentős új erővel szembesültek, ez pedig a behódolást elutasító átlagemberek egységes hangja. A Ferdinand Marcos Fülöp-szigeteki diktátort 1986-ban megbuktató „néphatalmi” forradalom, Borisz Jelcin dacolása a Mihail Gorbacsov ellen 1991 augusztusában elkövetett puccskísérlettel, az elmúlt évek rózsás, narancsos és cédrus forradalmai – mindezek következtében a diktátorok arra kényszerültek, hogy elismerjék vereségüket, mivel megfelelő nagyságú tömeg állt velük szemben.
Vajon az ukránoknak tényleg meg kell ismételniük a narancsos forradalmat, hogy milliószámra összegyűlve irányváltásra kényszerítsék Janukovicsot, a politikai pályája előtt kétszer elítélt erőszakos bűnözőt? Van valaki, aki arra késztetheti Janukovicsot, hogy visszatérjen a demokratikus keretek közé – Vlagyimir Putyin orosz elnök. Oroszországnak mindenképpen érdekében áll megelőzni a káoszt közvetlen szomszédságában.
Ámde a közbelépés kevéssé valószínű, mivel Putyinnak más elképzelései vannak Oroszország nemzeti érdekeiről. A gyenge szomszédokat a Kreml ellenőrizni tudja, tehát miért ne növelje az orosz hatalmat azáltal, hogy hagyja Ukrajnát káoszba süllyedni, ha ezzel ismét ellenőrzése alá vonhatja az országot? Mi több, Putyin maga is a demokratikus folyamatok meddővé tételén fáradozik azzal, hogy kiválasztja utódját, és a bíróságok és választási bizottságok révén megakadályozza ellenfelei részvételét a politikai versenyben, gyakran árulónak bélyegezve őket. Nem valószínű, hogy aki ennyire semmibe veszi saját népe demokratikus jogait, más országokban a demokrácia bajnoka legyen.
Putyin, az egykori KGB-tiszt számító ravaszsággal tekint Ukrajnára, de önmagát csapja be, ha úgy gondolja, hogy ha Janukovics pártját fogja, Ukrajna ismét Oroszország fennhatósága alá kerül. A birodalmi kornak vége, attól függetlenül, hogy az olaj és a földgáz mennyi gazdagságot hoz Oroszországnak. És az orosz elitek birodalmi nosztalgiája csak akkor inoghat meg, ha Ukrajna megtartja függetlenségét.
Tehát másfajta nyomást kell alkalmazni, elsősorban az Európai Unió és az Egyesült Államok részéről. 2004-ben sem az EU, sem pedig az Egyesült Államok nem tülekedett megvédeni az ukrán demokratákat. Csak amikor a Kijevben összegyűlt ukrán átlagemberek millióinak bátorsága felvillanyozta a közvéleményt, vették a bátorságot, és síkraszálltak a tisztességes választások mellett.
És Lengyelország, amely a kezdetektől kiállt Ukrajna mellett, most magára haragította az EU-beli, különösen a németországi közvéleményt jelenlegi vezetőinek paranoid viselkedése miatt. Emiatt a lengyel befolyás az uniós intézményekben a legalacsonyabb szinten van. Szerencsére a három legnagyobb európai állam vezetői nem ugyanazok, mint 2004-ben. A jelek szerint Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és Gordon Brown világosabban mérik fel az EU keleti szomszédságának biztonsági problémáit, és talán most megteszik a szükséges lépéseket, elődjeikkel ellentétben, akik haboztak cselekedni, amikor Ukrajna 2004-ben válságba került.
Ha az ukrán demokratikus ellenzéket nem engedik részt venni a választásokon, az új válság elkerülhetetlennek látszik. Viszont Tyimosenko, aki három gyilkossági kísérletet élt túl, nem az a fajta nő, aki egy technikai akadály miatt feladja a harcot.
Noha a narancsos forradalom felébresztette az ukránok érzékenységét saját jogaik iránt, ez önmagában még nem garancia, hogy a következő hetekben sikerül megvédeni ezeket a jogokat. Azonban jóval nehezebbé teszi elnyomásukat. És vajon nem erről szól a demokráciaharc?

A szerző a New York-i The New School University oktatója.
Fordította: F. S.
© Project Syndicate, Krónika 2007.