Újtörök élet

Egyszerre hiteles és manipulatív, tehát gyűlölni és szeretni kell. Még ha ez a rajongás csak a tévében látott mozihős színpadias gesztusának utánzása is, és őszinte csak a részegség áldott közvetlenségében lehet.
Az új élet az a könyv, amely egy hasonló című könyvről szól. A könyv a könyvben a csodáról, egy Angyalról és az isteni és mégis személyes közbeavatkozásról mesélve képes egyes olvasó életét gyökeresen felforgatni, másoknál pedig hatástalan marad. Felnőtt verziója annak az állambiztonság szempontjából kevésbé veszélyes propagandaeszköznek, amely a nyugati és török értékek összebékítését szolgálja: a mesék és képregények nyugati és török hőseiről, Maryról és Aliról vagy Peterről és Pertevről van szó.
A könyv tartalmáról csak közvetve, főképp a főhős és narrátor reflexióin vagy másokkal folytatott beszélgetésein keresztül szerzünk tudomást (Dante-, Rilke-, Ibn al-Arabí-remineszcenciákkal fűszerezve). Oszman élete valóban megváltozik, miután találkozik a könyvvel – és egyik olvasójával, Dzsánánnal. Végtelen és céltalan vándorlásuk leírása az éjszakai buszjáratokon talán a legszuggesztívebb és -költőibb rész a regényben. Bár végig újra és újra előkerülnek a könyvben olvasható eszmék, amelyeket az isztambuli egyetemista igyekszik néha továbbgondolni és másokkal megtárgyalni, sokáig magának sem vallja be, hogy voltaképpen a Dzsánán iránti szerelem motiválja. Kevésbé vagy egyáltalán nem érdeklik az egymással rivalizáló politikai mozgalmak, a titkos társaságok, a szálakat a háttérből mozgató fanatikusok, vagy éppen a helyi kereskedők, akik gyűlölik a multikat, a Nyugat termékeit, a Gonosz művét: a Nagy Szemfényvesztést. Riválisa, Mehmet eltűnik és menekül abból az életből, ahol egy megszállott Nyugat-ellenes apa, patriarchális családi kör és a szerelmes Dzsánán várja – Oszman pedig valójában Mehmet életét akarja önmagának. Bosszantják és irritálják azok, akiknek összejön a béke önmagukkal – ugyanakkor elismeri, valószínűleg az az olvasat a helyes, amely szerint a könyv belső harmónia elérésére ösztönöz. A mágikus realizmus keleti csillagaként ünnepelt Pamukról a lelkendező „nyugati” kritikusok valahol azt írták, egy Törökországot behatóan nem ismerő olvasónak Az új élet olyan lehet, mint egy töröknek az Ulysses. Nem tudom, főképp mert ez utóbbit – Kosztolányihoz hasonlóan egyébként – nem bírtam végigolvasni. Hasonlították Ecóhoz, Márquezhez, Borgeshez és (természetesen) Rushdie-hoz; politikai botrányt okozó, az örmény és kurd népirtást felemlegető nyilatkozatai szintén közismertté tették, bár népszerűségének ez csak külföldön használt. Az új életben, de a Hóban, ebben az iszlamista-szekularista ellentétet a végsőkig kiélező határhelyzetregényben is a társadalmi valóságot a személyes mitológia, a misztikumot a hétköznapok véletlenszerű vagy annak tűnő mozzanatai, képei itatják át. Az új élet filmes analógiákban tobzódó mondatfolyamaiban állandó motívum a televízió háttérzaja és valamiképp a hősök lelkiállapotának hű tükreiként megmutatkozó filmjelenetek. Isztambul: „az oszlásnak indult város”, ahol mindenki televíziót néz. Az újtörök lét monopóliumának termékei ők, és kevesek teszik föl a kérdést: „hány embert kell lemészárolni, ha egy egész nemzet identitást vált?”
Oszman, aki Atatürk-szobrok, csemegeárusok, vénemberként köhögő vagy éppen hipersteril és modern távolsági buszok, pornómozik és mecsetek díszletei között él, egy olyan országban, ahol mindenkinek van németországi kapcsolata, ahol a rendőrség és hadsereg besúgói mindenhol és mindenkiben titkos iszlamistát vagy szélsőbaloldali elemet sejtenek, bár elfogadja ezt a miliőt, sőt szereti, otthonának érzi, egy más íz, lángolóbb fény, egy új élet után vágyakozik. Mi az új élet? (Ki)vándorlás. Metafora. Karamellamárka. Szerelem. Halál.
És ami elodázza, elérhetetlen szimbólummá emeli: düh, tehetetlenség, bűntudat. Ressentiment. „Az ifjú Walther szenvedései.” Német precizitás és török lélek: egy gyilkos fegyver, a németországi mintára gyártott, de „legtörökebb” pisztolymárka sikerreceptje. A Walther ravaszát végül a narrátor húzza meg, nem sokkal azután, hogy ellövi ezt a sokadik poént – címparafrázist – a Kelet–Nyugat, helyi-nemzetközi, igaz-hazug, Budak limonádé-Coca-Cola törésvonalról firkálgatva. Belefirkál, eltörli, újrarajzolja, vagy leggyakrabban nemes egyszerűséggel pókhálószerűen mellérajzol még néhányat, hogy a végén sokkal mélyebbnek tűnjön a szakadék egy török egyetemista és egy anatóliai földbirtokos között, mint egy „török” és egy „nyugati” között. A képernyő villódzása úgyis minden arcon ugyanúgy tükröződik.

Orhan Pamuk: Az új élet. Ulpius-Ház Kiadó, Budapest, 2006

Bakk-Dávid Tímea