Ügyeskedők

Általában akkor sem hiszek a fentihez hasonló összeesküvés-elméletekben, ha azt éppenséggel a korszak és a politikai rendszer olyan szakavatott tudója fogalmazza meg, mint Marius Oprea. Azóta azonban be kellett látnom, hogy nem a bukaresti történész túloz, hanem én vagyok naiv. A volt nomenklaturisták ma is élnek és virulnak, sőt ahelyett, hogy csendben meghúzódnának, ország-világ előtt beszélnek egykori ügyködésükről. Ráadásul még importálunk is belőlük.

A rögvalóság annyira beszédes, hogy a tények nem is igényelnek minősítéseket vagy jelzőket. Egy héttel ezelőtt, a Magyar Kultúra Napján Nagyváradra látogatott Aczél Endre budapesti újságíró, ahol Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő meghívásának eleget téve bemutatta Amit megírhatok című, tavaly megjelent, családtörténetbe szőtt önéletrajzi kötetét. Aki nem tudná, a Népszabadság állandó publicistája, a Magyar Televízió Híradójának, majd A Hét című politikai magazinjának egykori vezetője, a Magyar Távirati Iroda volt pekingi és londoni tudósítója – akit más jellegű összeférhetetlensége miatti eltanácsolásáig az MTV Nap-kelte műsorában láthatott a képernyőn az erdélyi közönség az elmúlt években – bizony együttműködött a magyar titkosszolgálatokkal. Nem kicsit, nagyon, olyannyira, hogy bizonyos, az érintett által meg nem cáfolt dokumentumok szerint Acsádi fedőnéven jelentett a magyar katonai hírszerzésnek, amelynek tisztje is volt persze.

Nos, váradi közönségtalálkozóján Aczél köntörfalazás nélkül beszélt arról, hogy az MTI tudósítójaként rendszeresen írt jelentéseket a kommunista magyar titkosszolgálatnak. „Aki azt állítja, hogy hosszas külföldi, főleg nyugati kiküldetésben volt, és nem jelentett, az nem mond igazat. A szervek engedélye nélkül senki sem vállalhatott tartós külföldi munkát, ez minden szocialista országban így volt, több százezer ember került ilyen helyzetbe” – avatta be a nagyváradiakat a letűnt idők szokásaiba Aczél. Ezek után tucatnyi kérdő mondatban firtathatnánk, ugyan mióta jelent erényt az elnyomó rendszer kiszolgálása, az ezzel történő dicsekvés, illetve hol éri meg egy romániai magyar parlamenti képviselőnek saját választókerületében nyomatni az aczéli pályafutást, ráadásul a Magyar Kultúra Napján.

Eltekintünk ettől, annál frappánsabban ugyanis úgysem nevezhetnénk nevén ezt a jelenséget, mint ahogy tette azt Pomogáts Béla irodalomtörténész, ugyancsak a Sebes-Körös-parti városban, ám nem Lakatos Péter, hanem a Partiumi Magyar Művelődési Céh vendégeként. A Magyar Írószövetség volt elnöke nem hagyta szó nélkül, hogy a Himnusz születésére emlékezve olyan budapesti újságírót hívtak el Nagyváradra, aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata. Pomogáts sajnálkozásának adott hangot amiatt is, hogy a jelenkor többet beszél az Aczélhoz hasonló „ügyeskedőkről”, mint azokról, akik a kommunizmus idején képesek voltak szembefordulni az erőszakkal, az önzéssel és a hazugsággal.

Ez bizony nem szorul több kommentárra. De ha már párt, kiszolgálás és kultúra, egy újsághír mindenképpen idekívánkozik: „A költőóriás halálának évfordulójára (január 27.) az RMDSZ nagyváradi frakciójának kezdeményezésére irodalmi összeállítással készül a váradi Színház Szigligeti Társulata”. (Ady-emlékműsor, Bihari Napló, 2010. január 26.).

Világ proletárjai, ügyeskedjetek!