Történet négy férfiról, Istenről és az Idő folyásáról

Senki sem figyelt fel rájuk. A Másik belenyúlt a szatyorba, két kottát vett elő. Az egyiket odaadta Egyiküknek, a másikat kinyitotta. Egymásra mosolyogtak, majd énekelni kezdtek. Jegyezzük meg, a mosoly egy pillanatra sem hervad le arcukról az elkövetkezendők során. A hit e megnyilatkozása hallatán néhány arra járó megállt. A dal, az odafigyelésből mintegy erőt merítvén, vígan szállt az ég felé. Lassacskán egyre vastagodó embergyűrű vette körül az éneklőket. Az utolsó hangot is útjára küldvén, a Másik kivette a kottát Egyikük kezéből, és a magáéval betette a szatyorba. Egyikük éneklő hangon ostorozni kezdte a bűnös emberiséget, azzal fenyegetvén, hogy eljön a nap, amikor az Úristen alászáll a mennyekből, és elszámoltatja a világméretű Szodoma lakóit. A Másik mosolyogva fürkészte az emberek arcát.
Ekkor történt, hogy az embergyűrű behorpadt, mintha rávertek volna. Idős, fehér leplekbe burkolt Szakállas furakodott át rajta, mondván, hogy ő Isten, és volna néhány megjegyzése az elhangzottakkal kapcsolatban. A Másik rávetette kedves mosolyát a Szakállasra is. Az embergyűrű viszszanyerte formáját, miközben Egyikük folytatta beszédét. A Szakállas felemelt jobbal jelezte, hogy szólni kíván, de nem adatott meg neki. Így hát emelt hangon megjegyezte, hogy a dolgok azért nem éppen úgy állnak, amint Egyikük előadta. Az emberek nem figyeltek a Szakállasra. A Másik türelmes mozdulattal megsimogatta a tejfehér szakállat, Egyikük pedig tovább beszélt özönvízről, tűzviharról, légörvényről, földindulásról. A Szakállas összevonta bozontos szemöldökét. Az égen haragosszürke felhők gyülekeztek, dörögni-villámlani kezdett. Egyikük felmutatott a firmamentumra, mintegy illusztrálva szónoklatát. Az emberek arcán szétterült az Egyikük és a Másik ajkáról áradó mosoly. A Szakállas kifakadt, hogy az Úristen... De nem folytatta, érthető okokból. Jól irányzott mozdulattal tökön rúgta Egyiküket, aztán a Másikat. A két férfi összegörnyedt, ám a mosoly nem hervadt le arcukról, és Egyikük kissé akadozva ugyan, de folytatta beszédét Apokalipszisről, szép jövőről. A Szakállas vállat vont, átfurakodott az immár erős várfalnál vastagabb embergyűrűn, felült szárnyas lovak vontatta szekerére, és eltűnt a felhők mögött.
Nagyjából ugyanekkor két jó barát találkozik egy belvárosi kávéház kerthelyiségében. Jegyezzük meg, két jó barátról van szó, akik életük egy szakaszában sokat próbáltak együtt, megosztva élelmet, ágyat, hölgyismerőst, ám aztán sorsuk úgy alakult, hogy hosszú ideig nem látták egymást. A helyiségben rajtuk kívül senki sem tartózkodik éppen. Lábaik ahhoz a sarokasztalhoz vezetik őket, ahol annak idején annyi édes-bús órát töltöttek ifjúságuk társaságában. Megölelik egymást, aztán megcsodálják az asztal mellett ágaskodó fenyőcsemetét, melyet gondos kezek ültettek, szemnek-szívnek gyönyörködtetése céljából. Mindkét jó barátnak ugyanazt a személyt juttatja eszébe a fácska: akiért ölni-halni tudtak volna, ám végül nem öltek, nem is haltak. A múltat ekképp még egyszer eltemetvén, jelenről, jövőről kezdenek beszélgetni.
Az egyik jó barát katonai pályára lépett. Lendületesen, szemmel látható élvezettel ecseteli a katonaélet izgalmait, a hivatás (mert kétségkívül az, hangsúlyozza ismételten) nemes mivoltát, a megpróbáltatások szögkemény óráit, a férfiúi jellemet acélozó szolgálat szépségét, háború és béke örömét, fájdalmát, ami valójában egy és ugyanaz. Nősülésre nem gondol, hisz ebben a szakmában oly illékony az emberélet. Jellemtelennek tartaná nem is leendő ifjú feleségét özvegységre, meg nem születendő gyermekeit árvaságra kárhoztatni. Viszont tervezi, hogy a korántsem távoli jövőben beszerez magának egy arapapagájt, akit üres óráiban beszélni tanít majd.
A másik jó barát középiskolai tanárságának örömeiről mesél. Nagyon reméli, hogy a kezei közt kalászokként szárba szökkenő nebulók hosszú évek múltán visszatérnek majd hozzá, s ha mégsem, kedves emlékeket fognak őrizni derék számtantanárukról. Feleségéért rajong (nem az a bizonyos személy lett hitvesévé, akit a fenyőfácska látványa mindkettőjükben felidézett), és nem fogja engedni, hogy a munka valaha is elcsúfítsa azokat a habfehér, habpuha kezeket. Ezért, máshoz nem értvén, magánórákat vállal, úgylehet, élete végéig. Két gyermekét, akik, ha minden kedvezően alakul, hamarosan megszületnek, egyetemre küldi, mihelyst eljön az ideje.
A két jó barát felhörpinti italát – ugyanazok a gondos kezek helyezték őket az asztalra, szinte észrevétlenül, melyek a fenyőcsemete ültetése körül bábáskodtak –, fizet, és megígéri, hogy hamarosan újra találkoznak, természetesen a törzsasztalnál. Búcsúzásképpen még egyszer megölelik egymást, és elhaladván az évszázados fenyőfa alatt, távoznak. Szántai János