Tony Blair mérgezett öröksége

Tízéves kormányfői tevékenysége idején Blair és pénzügyminisztere, Gordon Brown a gazdasági stabilitás, a viszonylag nagymértékű növekedés és alacsony foglalkoztatás egyik leghosszabb időszakát biztosította Nagy-Britanniának. E tekintetben Blair miniszterelnöksége alapjában szakított a Munkáspárt „adóztass és költs” politikájával. Ugyanakkor új hagyományt teremtett a gazdaságpolitikai stabilitás tekintetében, illetve az előző, konzervatív kormányzattól átvette, és tovább fokozta az elkötelezettséget az adófegyelem és az infláció alacsony szinten tartása iránt. A stabil gazdaságpolitika és a gyors növekedés másrészt lehetővé tette a Blair-kormányzat számára, hogy további összegeket irányítson az oktatás és az egészségügy területére.

Mégis Blair hazai öröksége a kiábrándulás és a kételkedés érzése, különösképpen magával Blairrel szemben. Ennek egyik oka, hogy a kormányfő – általa „Új Munkáspártnak” nevezett – alakulatának jelentős része soha nem békült ki azzal, hogy Blair elsőbbséget biztosított a szabadpiaci elveknek a régi szocialista vagy szociáldemokrata értékekkel szemben. A másik ok az, hogy Blair mintha következetesen kevesebb figyelmet szentelt volna a parlamentnek, mint a jobboldali bulvársajtónak: a pörgés és médiamanipuláció, amelybe hivatala oly sok erőt fektetett, eleinte csodát tett, de hamarosan mély szkepticizmust és gyanakvást váltott ki.

De a legfőbb oka a Blairrel szembeni ellenérzés növekedésének a szerepvállalás az iraki háborúban, amelyet annak ürügyén indítottak, hogy Irak állítólag tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Természetesen ma már tudjuk, Irakban nem találtak tömegpusztító fegyvereket, és ami ennél is rosszabb: az előkerülő bizonyítékok azt mutatják, hogy Blair nagyon jól tudta, hogy a Bush-adminisztráció a fegyverek meglététől függetlenül rendszerváltást akart Irakban. A nyolc hónappal a háború kitörése előtt, 2002. július 23-án megjelent hírhedt Downing Street-i memorandum egyértelműen kimondta: „A hírszerzést és a tényeket a politikához igazították”.

Egyszóval, amikor Blair háborúba vitte Nagy-Britanniát, tudatosan félrevezette a parlamentet és a lakosságot a háború alapvetését illetően. Amikor kiderült, hogy Irakban nem találtak tömegpusztító fegyvereket, Blair áttért arra a korábban be nem vallott indoklásra, hogy Szaddám Huszein elmozdítása volt a „helyes lépés”.

Sajnos a Bush-adminisztráció nem látta előre, hogy Szaddám eltávolítása felkelést és polgárháborút eredményez. Pedig ez megjósolható volt, a világ pedig most már tudja, hogy a háború az amerikai stratégia teljes kudarcának bizonyult, és a továbbiakban még katasztrofálisabb következményekkel járhat.

Miért támogatta tehát Blair a háborút? A válasz egy része Blair első nagy külpolitikai kalandjával, a NATO 1999-es koszovói beavatkozásával kapcsolatos.

1998–99-ben Szerbia elkezdte az erőszakos fellépést a koszovói albán többség ellen, és mintegy 400 ezer koszovóit üldözött el otthonából. A külvilág diplomáciai erőfeszítései hatástalannak bizonyultak, így 1999 márciusában a NATO 78 napig tartó bombázást kezdett Szerbia ellen. Tony Blair egyike volt az első NATO-beavatkozást sürgető nyugati vezetőknek, és hogy megindokolja ezt az újítást a külső beavatkozásban, meghirdette „a nemzetközi közösség új doktrínáját”, amely „igazságos háborúvá” avatta az akciót, mivel a felsőbbrendű nyugati értékekre alapult.

Blair egyik jellembeli fogyatékossága az álszentség, a túlzott magabiztosság – amely vélhetően keresztény hitének extrapolációja –, az a bizonyosság, hogy tudja, mi a helyes, ez pedig feljogosítja arra, hogy megfelelően cselekedjen. Az iraki háború ügyében Blair soha nem fogadta el, hogy a beavatkozás tervében téves, a gyakorlatban pedig katasztrofális volt: számára mindig „a helyes lépés” volt.

Tony Blair azelőtt távozik hivatalából, hogy az iraki háború következményei teljes mértékben kibontakoznának. Egyelőre nem látszik a vallásháború vége, és kevés a remény arra, hogy Irak békés, egységes demokráciává váljon. Ezen túlmenően az iraki forrongásoknak kiszámíthatatlan következménye lehet a Közel-Kelet egészén.

Mindennek egyik következménye – brit szemszögből – az, hogy most gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy bármelyik jövendő miniszterelnök az amerikai elnök iránti hűség jeleként részt vegyen egy újabb nagy katonai kalandban. Valóban lehetséges, hogy Blair, az iraki háborúban vállalt cinkossága révén jelentős csapást mért a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolat” eszméjére. Ez a viszony mindig fontosabb volt a britek számára, az amerikaiak ritkán ismerték el puszta létezését is. De ha ez a kapcsolat most hiteltelenné vált a szigetország lakóinak szemében, a brit stratégiai gondolkodásban megjelenhet a függetlenség egy új eleme.

Egy másik következmény az, hogy az Egyesült Államoké mellett Nagy-Britannia erkölcsi pozíciója is csorbát szenvedett. Csakhogy az amerikai erkölcsi tartás sérülése jóval fontosabb a világ közérzete szempontjából. Nem biztos, hogy Tony Blairnek sikerülhet lebeszélni George Busht az iraki hadviselésről. Mindemellett Bush háborújának lelkes támogatása mindörökké rossz fényt vet Blair örökségére.

Ian Davidson

A szerző az European Policy Centre tanácsadója, a Financial Times egykori publicistája © Project Syndicate, Krónika 2007.