Tömjénfüst az átvilágítótestületben

Ez aztán az átvilágítás! Tüzetes, ahogy kell. A KGB-tanykönyvek szerint. A fenti adatokhoz tegyük még hozzá: ötezer hivatásos katona, akik a Pruton túlra mentek, tisztek és altisztek, 1200 különböző felekezetű pap, 15 ezer Groza-kormány előtti köztisztviselő, több mint harmincezer földművelő, akik nem értették meg a szocialista mezőgazdaságot, a történelmi pártok ad hoc feljelentők által azonosított többezer szimpatizánsa, a bánsági szászok többsége, az 1940 és 1944 közötti erdélyi magyar közigazgatás, az 1948-as államosítást ellenző romániai középosztály és több száz Amerika-barát személy, akik a hegyekbe menekültek a nagy vörös gondolkodás elől.
És az uralmat átvevő ideológiának gátlástalan gazemberekre volt szüksége, hogy egy ekkora embertömeget összegyűjtsön és láncra verjen, és a proletár elvek szerint átneveljen, vagy csatornaásásra kényszerítsen. Szüksége volt a gazember besúgóra, a gazember milicistára és/vagy szekusra, a gazember ügyészre és bírára, és nem utolsósorban a gazember aktivistára. Ebből a társaságból táplálkozott a kommunista párt és azok a „derék” káderek, akik a târgoviºtei karácsonyig vezették a népet. És karácsonykor golyót kapott az a két hörcsög, aki még az első lövésnél sem értette, mi is történik, és miért éppen velük, holott a bankszámlák és az üzletek másoknál maradtak.
No de mit akar Ticu-Dumitrescu az 1989 utáni első választások óta folyamatosan? Azaz mit remélt, hiszen a sikerre kevés esélye van. A lemészárolt Ticu-törvény célja az, hogy a fentebb említett embertömegek megkorbácsolói ne élvezhessék „a népi demokrácia előnyeit”. Lepleződjenek le, lássa őket a világ, és ujjal mutasson rájuk. Senki nem küldi őket Máramarosszigetre, Nagyenyedre, Piteºti-re, Râmnicu Sãratra, Peripravára, és egy újabb Duna-csatorna sem szerepel a tervek között.
Már korábban körvonalazódni kezdett egy másik bizonyosság, mivel egyszerű feltételezésről szó sem lehet. Már a szovjet doktrína megtelepedésének kezdete óta és közvetlenül az után, hogy megfélemlítették a kommunizmus jótékony eredményeiben kételkedőket, létrejött a besúgók egy különleges osztálya, amelyet nagy hozzáértéssel használt a Szekuritáté éppen azon a területen, amelyben a közember a leginkább megbízott. Az Úr földi képviselőiről, a papságról van szó.
Évekkel korábban a kezembe került egy szórólap. Egy lakonikus szöveg, amelytől a román ortodox egyház úgy elhatárolódott, mintha az a Sátán műve lenne: Keresztények! Három nap múlva karácsony. Jobb, ha békésen, otthon töltjük. Teoctist Õboldogsága... Ezeket a szórólapokat tízezrével dobták ki helikopterből, Bukarestben, 1989. december 22-én, 11 óra körül.
Nem csupán az ortodox egyházról van szó. A dokumentumok, ismétlem: az irattári dokumentumok hemzsegnek a „forrásoktól” a többi felekezettel kapcsolatban is. A források viszonylag könnyen azonosíthatók, és több esetben rájöttem, kiket takarnak, még ha a dokumentumokban konspiratív fedőnevekkel szerepelnek is: Relu, az Atya, Sandu, Vasile, Jianu, Clucerul stb. Az utóbbi 40 év több ezer „forrásáról” van szó. A források által szolgáltatott információk minősége leleplezi őket a helyszín, az időpont és az események vonatkozásában. A klerikális kaszt tagjainak legalább a fele – felekezetre való tekintet nélkül – jelentéseket tett a Szekuritátén. Nincs jelentősége annak, hogy kényszerből tették vagy elvtelenségből. Az a lényeg, hogy besúgtak, mert ez a helyes kifejezés. Besúgtak, függetlenül attól, hogy milyen magasan álltak az egyházi hierarchiában. Mi több, az Úr szolgái egy részének tiszti fokozata is volt a Szekuritátéban. Híres esete ennek az a pap, aki egy érsekség kulturális tanácsadója, és akiről az egész város tudja, hogy ezredes.
De térjünk vissza Ticu-Dumitrescuhoz és az ő törvényéhez. Három mandátumon keresztül kínlódott azzal, hogy valahogy átverje a parlamenten ezt a fontos jogszabályt. Csak 1999-ben vált lehetségessé a törvény parlamenti vitája és elfogadása, ennek alapján jött létre a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS). Csakhogy ez a törvény nem ugyanaz volt, mint amit kezdeményezője előterjesztett. A politikai spektrum minden részéből érkező módosító javaslatok nyomán az eredeti jogszabály hatásköre jelentősen beszűkült. És Turianu úr, a CNSAS jelenlegi elnöke 1999-ben, a törvény parlamenti vitája során javasolta, hogy a jogszabály ne vonatkozzon a klérusra.
Ehhez hasonló fenntartások újból megfogalmazódtak az idén tavasszal, az átvilágítási törvény vitája során, amikor a Demokrata Párt egyik képviselője kérte, hogy ez a törvény ne érintse a sportolókat és a papokat.
Egy interjúban, amelyet március elején készítettem vele, Ticu-Dumitrescu szenvedéllyel és szomorúan ecsetelte az ellenfelek és álszövetségesek makacsságát a törvény kapcsán:
„Különféle egyházi képviselők látogattak meg azt követően, hogy felröppent a hír: én leszek a CNSAS elnöke. Én mindenkinek azt mondtam: bocsássanak meg, én nem osztok áldást, átkot vagy ilyesmit, mint önök. Minden az átvilágítótestület vezetőségében dől el, nekem csak egy szavazatom van, nem találhatok ki cáfoló dokumentumokat vagy dossziékat. Az összes dossziéhoz referátumot készítenek az intézmény kutatói. Amikor szavazásra kerül a sor, én is leteszem a voksomat, többet nem tehetek. Nem lehet válogatni, ha besúgók vagy szekusok dossziéi kerülnek terítékre. Hogy egyesek igen, mások nem. Vagy mindenkit ugyanazzal a mércével mérsz, vagy felhagysz vele. Én csak azt kértem, hogy lehulljon az álarc. A leleplezést. Ha a zsinat aztán megtartja Ananiát vagy másokat, hát tartsa. Én nem kértem büntetéseket. Csak az igazságot.”
Ez azonban komoly vészjelzés volt a papság számára, és sürgős ellenintézkedéseket kellett hozni. Erre a CNSAS vezetőségében történt nem túl tisztességes szavazás előtt három nappal adódott alkalom. A múlt szombaton, március 25-én, a húsvéti böjt idején teljesült Bartolomeu Anania évtizedes álma. Hogy metropolitává váljon, ugyanakkor szétdarabolja az erdélyi egyháztartományt. Győzött a gőg. A nagy pompával megrendezett beiktatást jóváhagyta a zsinat és az intézmény vezetője, egy kétes szolgálati múlttal rendelkező figura. Aki méltó az átvilágításra. Az eseményen vendégként jelen volt Bãsescu elnök és Emil Boc, a PD vezetője, és ha már ott voltak, meghallgatták az ortodox hierarchia panaszait a tisztátalan Ticu ellen, aki nincs tekintettel az egyházi szabályokra. És ha Ticu érdekeikbe gázol, a magas rangú egyházfők nem garantálhatják, hogy a következő választásokon képesek lesznek manipulálni a híveket.
A panasz megvitatása és a titkosszolgálatok belekotnyeleskedése után az a döntés született, hogy a CNSAS vezetőségének egyik DP által támogatott tagja jelöltesse magát a testület elnöki tisztségébe, három nappal Õboldogságának kinevezése után. És nyert. Igen, Corneliu Turianu legyőzte azt az embert, aki élete egyik jelentős szakaszát arra áldozta, hogy leleplezze a kommunizmus idején húst zabáló böjtszegőket.
Ezzel egyidejűleg a szenátus jogi bizottsága az átvilágítási törvényről tárgyalt, és győzött az a módosítási indítvány, amely felmenti a klérust a jogszabály hatálya alól. Ha a törvény átmegy a képviselőházon is, a papok nem lepleződnek le.
És minden akkor történik, amikor az államfő a Sanghajon áthaladó Sárga-folyón navigál. Az egész nagyon átlátszó. Mint egy kajütablak.
Szinte a teljes média jelezte a visszásságot, és megbélyegezte a CNSAS elnöki posztja jogos várományosának átverését, de nem mélyült el a reális okok taglalásában, számomra érthetetlen okokból. Az az igazság, hogy az Úr felkent földi képviselőivel konfliktusba keveredni bűn. Végső soron az egykori szekusok nem szenvednek túlságosan, ha esetleg leleplezik őket. A nap mint nap vállaikra nehezedő üzleti kötelezettségek és a pénz forgatása különböző számlákon keresztül elvonja figyelmüket a köztisztségektől. Oda a kölykeiket nyomták be.
Megkérdeztem Ticu-Dumitrescut, milyen esélyei vannak az átvilágítási törvénynek. A válasz lehangoló: „...Nem akarnak átvilágítási törvényt, nem akarják a kommunizmus perét. A múlt hónapban kértem az állam vezetőit, hogy politikai nyilatkozatban ítéljék el a kommunizmust, a rendszer szörnyűségeit. Azt a választ kaptam, hogy nincsenek bizonyítékok. Erre mit mondhatnék? Kezdeményeztem egy törvénytervezetet a volt politikai foglyok rehabilitációja, erkölcsi és anyagi kárpótlása érdekében. Macovei miniszter asszony megígérte, hogy támogatja a tervezetet...”
Azzal zártam a három héttel korábban készített interjút, hogy megkérdeztem ezt a rendkívüli embert, mit fog tenni, ha a CNSAS elnöke lesz. „...Értesüléseim szerint nagy az izgalom annak kapcsán, hogy én ehhez az intézményhez kerülök. Az alkalmazottak körében, a félretájékoztató osztályon elterjedt a hír, hogy ha én idekerülök, elbocsátásokra lehet számítani. Ezek mocskos manőverek, de valakinek ez a célja. Nos, ellenkezőleg, én megerősíteni kívánom a kutatószolgálatot, mivel a dossziék száma meghaladja az egymilliót. Azt szeretném, hogy az új csapat visszanyerje tekintélyét, amellyel a tevékenység első évében rendelkezett. Azt akarom, hogy a CNSAS vezetőségének egyik tagja se rontson többé tevékenységével az intézmény megítélésén. Ebben nem teszek engedményeket... A hátralevő életemből áldozok, elfogadva ezt a posztot, amelyet nemcsak jelképesen kívánok betölteni. Dolgozni akarok, mivel számomra fájdalmas ennek az intézménynek a sorsa, amelyet annyi év keserűségével gondoltam ki, és tűrtem az érintettek cinikus gúnyolódását...”
Így képzelte el Constantin Ticu-Dumitrescu – miután a hatalmon levő politikusok támogatásukról biztosították – a CNSAS jövőbeli tevékenységének újragondolását, kevéssel a Turianu úr jelöltsége okozta meglepetés előtt. Arra kérném Turianu urat, ha továbbra is ragaszkodik ehhez a tisztséghez, amelyet a kulisszák mögött zajló manőverek révén kapott meg, hogy kezdje a leleplezést a saját háza táján. Pontosabban a Spiru Haret Egyetemen, ahol egyik jogoktató kollégája néhány évtizeddel korábban elnyomó tisztséget töltött be az állambiztonsági struktúrákban, és amelynek felelősségétől példásan megszabadult.
Visszatérve a klérusra és a veszélyben levő előjogokra, arra szeretném figyelmeztetni őket, hogy Nicolae Corneanu Õboldogságának, a Bánság Metropolitájának elegendő ereje volt ahhoz, hogy beismerje a múltban elkövetett hibáit, és ezzel egyáltalán nem csorbította tekintélyét.
(A szerző történész)