Titkok (b)irodalma

A titok természetrajzáról. Titok az, amit elrejtettek, hogy az illetéktelenek ne akadjanak a nyomára. Amihez nekünk, kívülállóknak semmi közünk, s ami éppen ezért állandóan sarkall minket, be nem avatottakat a megfejtésre, mert a kíváncsiság emberi természetünk egyik alapvető tulajdonsága. A titok ambivalens jellegű: misztikus természetű, mert láthatatlan, megoldásához azonban elengedhetetlen a józan ész használata.
A rejtély tematikája az irodalomban. A keresés, a kutatás, a rejtvények megfejtésének vágya az irodalom egyik ősi témája. (Trója azért esik el Homérosz eposzában, mert a város védői képtelenek megfejteni a faló titkát, Odüsszeusz az értelmetlen bolyongást megunva, a hazafelé vezető útvonal titkának megismeréséért képes lemenni az Alvilágba is, s igyekezete eredménnyel jár.)
A 19. században az olvasás rohamos elterjedésekor egy olyan epikus műfaj válik népszerűvé, melynek kizárólag a nyomozás a témája: a detektívregény, a krimi. Az első detektívtörténetek szerzője Edgar Allan Poe (1809–1849), az amerikai irodalom kiemelkedő képviselője. Elbeszéléseiben a misztikus jelleg és a racionalitás egyaránt jelen van: a titkok sokszor misztikus mélységet, józan ésszel felfoghatatlan dimenziót nyernek (Metzengerstein, Az Usher ház vége), máskor a józan ész világossága diadalmaskodik a sötét, megoldhatatlannak látszó rejtély fölött (A Morgue utcai kettős gyilkosság). A 19. század végétől virágzásnak induló krimiirodalomban a hangsúly a rációra tevődött át. Sherlock Holmes, Poirot, Colombo arra büszke, hogy logikus érveléssel, a szürke agysejtek módszeres munkájának köszönhetően jut célba, fejti fel a nyomozás történetének előrehaladásával a bűntény rejtett történetét.
A huszadik század második felében – az ezoterikus, misztikus, mágikus irodalmak globalizációjával – aztán egyre nagyobb teret nyertek a kétszintes krimik, thrillerek. Ezekben a különféle valóságszinteket összekapcsoló bűnügyi történetekben jelentős szerepet kapnak a mitológiai vonatkozások, a mágikus szertartások, hőseik között gyakran felbukkannak különféle okkult és titkos társaságok tagjai.
A címben megjelölt regények vázlatos, párhuzamos elemzése előtt szükséges megjegyezni, hogy Umberto Eco műve jóval több egy kétszintes kriminél, az összehasonlítás során azonban könyvének ez az oldala kerül előtérbe. (Akárcsak előző regénye, A rózsa neve, ez az alkotása is egyszerre krimi és könyv a krimiről, bonyolult filozófiai, történelmi, művelődéstörténeti kérdések „krimisítése”, olvasmányossá tétele a bűnügyi regény sajátos narrációs technikái révén.)

1. Szerző, cím, borító
Az olvasási folyamat előzménye a könyvvel való találkozás pillanata. A szerző neve és a könyv címe bizonyos előzetes ismereteket, elvárásokat aktivizál bennünk. Umberto Eco már elég népszerű író. Olasz egyetemi tanár, szemiotikus, a középkori kultúra szakavatott ismerője, több nagy sikerű regény szerzője (A rózsa nevére biztosan emlékszik az olvasó), amelyek megírásához enciklopédikus műveltségét használta fel, pontosabban hatalmas ismeretanyagával regényformában eljátszadozott. Dan Brown amerikai művészettörténész személye kevésbé ismert, népszerűségét éppen ennek a regényének köszönheti. Mindkét cím megértése kultúrtörténeti ismereteket igényel. A Foucault-inga Jean-Bernard-Léon Foucault találmánya (a francia fizikus ingakísérletével igazolta a Föld tengely körüli forgását). A Da Vinci-kód cím már a fikció világából való, a világhírű reneszánsz művész és tudós olyan titkos üzenetsorára utal, amelynek a megfejtése maga a könyv témája. Ecónak a tudomány világából vett címe első látásra kevésbé hatásos, azonban jelképes értelmet nyer a regény elolvasása során, a Brown által választott címnek – a műfajnak megfelelően – igen erős a felhívó jellege, egy több évszázados titokra irányítja az olvasó figyelmét.
E hatásmechanizmus működéséhez kétségtelenül hozzájárulnak a könyvek borítólapjai is. Hogy ezek szerves részét képezik a két könyvnek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a fordításoknak is ugyanaz a fedőlapjuk, mint az eredetieknek. Eco könyvén egy modern kabbalista ábrázolás, Jákob létrája látható. A Brown-könyv fedőlapján egy montázs van: Leonardo da Vinci talányos mosolyú Mona Lisája néz ránk egy szétszakított, szavakkal teleírt papírlap alól.
Téma. Mindkét könyv témája az emberiség létére kiható nagy titok megfejtési kísérlete. Végső soron a hatalom birtoklásának titkáról van szó, Ecónál a totális hatalom, Brownnál az egyházi hatalom megszerzéséről, olyan titkokról, amelyekért cserében az emberélet sem túl drága. Mindkét történet az összeesküvés-elméletre épül.
Eco könyvének középpontjában a tökéletes Terv áll, az Egyetemes Összeesküvés elmélete. E szerint a történelmet kezdettől fogva a Világ Urai irányították, csakhogy váratlanul hiba csúszott a számításaikba, s a magukat jogos örökösöknek tartó, rivalizáló egyének és csoportok a jelenben a hiba kiküszöbölésén, a helyes irány megtalálásán fáradoznak, hogy a Terv rendje és módja szerint tovább működhessék, s ennek érdekében a legkeményebb eszközök bevetésétől sem riadnak vissza. Brown nem az egész földkerekség történelmének működési mechanizmusával kapcsolatos összeesküvésről ír, hanem a kereszténységet érintő, azt azonban gyökeresen megváltoztató összeesküvésről, az elnyomott szent női princípiumról, a Szent Grál titkáról. Így ez a könyv a keresztény olvasókat célozza meg igazából.

2. A regények világa
Mindkét regény valóság és fikció virtuózan megalkotott ötvözete. A két narrátor és a főhősök azonban különbözőképpen viszonyulnak történeteik világához. Ecónál minduntalan utalás történik a humor, az irónia, a többféle szereplői nézőpont alkalmazása által arra, hogy tulajdonképpen egy szórakoztató intellektuális játékról van szó, nem kell ezt véresen komolyan venni, mert a józan ész valószínűleg diadalmaskodni fog a butaság és bolondság felett.
S hogy a végén mégsem így történik, az váratlanul tragikus mélységet ad a műnek. Mondhatnánk úgy is, hogy nyitott befejezéssel zárul a könyv. Brown története mindvégig a komolyság jegyében játszódik, elejétől végig a „hidd el, mert így van” üzenetét fogalmazza meg a kereszténység alternatív történetének elmondásával. S mivel krimiről van szó, illik hozzá a végén a feszültségek kioltása, „a legyőztük a rosszat”, „megfejtettük a rejtélyt” tipikus bűnügyiregény-fináléja, a klasszikus krimire jellemző, zárt befejezés.
Titkoktól átszellemült helyszínek. Eco története – helyszíneit tekintve – behálózza a földgolyót. A négy világtáj különböző pontjai tűnnek föl, a titokzatos erővonalak a „Világ Köldökének” keresése közben (köztük a Szentföld, Itália, Franciaország, Nagy-Britannia stb.). Brown regényének két fő helyszíne van: Franciaország és Nagy-Britannia. Közös mindkét könyvben a francia főváros fontossága. Eco könyvében a cselekmény kiindulási pontja a párizsi Conservatoire des Arts et Métiers, a mesterségek és művészetek e baljós hangulatúvá változtatott múzeuma, ahol a középkorban a templomos lovagrend perjelsége volt. Ez a kiállítási helye a címben szereplő ingának. Itt rejtőzködik el zárás után a történet elbeszélője, hogy kiderítse az igazságot. Brown regényében a Louvre a legfontosabb párizsi színhely. Itt, a szintén éjszakai félhomályba süllyedt Nagy Galériában, amit a körülmények ugyancsak borzongatóvá hangolnak, kezdődik el a kód megfejtéséért folytatott lélegzetelállító hajsza.
Idődimenziók. A történetek idődimenzióját tekintve, mindkét szerző él a sűrítés lehetőségével: viszonylag kevés idő alatt számos esemény megy végbe, s ez az írói fogás a drámaiságot, a feszültség növelését szolgálja. Eco könyvében az in medias res kezdés után négy nap alatt játszódik le a cselekmény, ezt a négy napot azonban több múltbeli esemény, szerteágazó visszaemlékezés és a főhősök párhuzamos, egymást keresztező sorsvonalai egészítik ki. A három főhős s néhány titokzatos mellékszereplő fantáziálgatásai során kirakós játékként áll össze az ókortól napjainkig az emberiség sajátos története, pontosabban a hivatalos, kanonizált történelem posztmodern alternatívája.
Brown regényének időszerkezete kevésbé bonyolult. Itt is vannak visszaemlékezések, múltbeli kitérők, ám a lineárisan haladó cselekményvonal erőteljesebb, azon van a lényeg. A tulajdonképpeni cselekmény, a nyomozás története mindössze két napot tart, a megfejtésre váró rejtély azonban itt is az ókorba, a kereszténység kezdetéig nyúlik vissza. Míg A Foucault-inga a különféle múltak, történetek megkonstruálása, egybeszerkesztése által túllép a detektívregény szokásos képletén, addig A Da Vinci-kód a drámaiság szolgálatába állított időkezelésével, feszültségteremtő narrációs technikáival tipikus krimiként realizálódik.
Regényalakok. Eco könyvében három művelt barát, profi olvasó áll a történések középpontjában, Casaubon, Belbo és Diotallevi, akik egy okkult könyvekre szakosodott kiadó szerkesztői. Egy idő után megunják „ördöngös” szerzőik pancserségét, és egy Abulafia nevű számítógéppel nekilátnak a tökéletes Terv kiagyalásához, amely átível az egész történelmen, és összekapcsolja a különféle összesküvés-elméleteket – az emberiség kultúrtörténetének kezdeteitől a kabbalistákon, templomos lovagokon, szabadkőműveseken és rózsakereszteseken át a jelenig –, egyetlen, hátborzongatóan összefüggő tervvé ötvöződve. (Ennek előzménye, hogy a főhős egyetemi szakdolgozatát a templomos lovagokból írja, arról a titokzatos, dúsgazdag, nagy befolyással rendelkező lovagrendről, amelyet Szép Fülöp francia király tiltatott be, s ami a hagyomány szerint titokban mégiscsak tovább működött.) Okoskodásaik során abból indulnak ki, ha van Terv, akkor minden mindennel összefügg. (Így rendhagyó magyarázatot nyer pl. az Eiffel torony, a párizsi metró, Hitler csodafegyvere stb.) E Terv szerint az emberiség sorsa a Világ Urainak kezében van. A három barát egymás szórakoztatására kitalált összesküvés-elméletére azonban hamarosan mások is kíváncsiak lesznek, akik a szó szoros értelmében halálosan komolyan veszik ezt a kirakós játékot. Egyre-másra tűnnek föl a Tervet kiegészítő „ördöngösök” furcsa, megmosolyogtató, de ugyanakkor nyugtalanító alakok. Talán Aglie a legkülönösebb közülük, akinek elejtett szavaiból arra következtetni, hogy nem más, mint a hírhedt Saint-Germain grófja, aki különféle praktikáknak köszönhetően már több ezer esztendős. (Történetének magyar vonatkozása is van: a hagyomány szerint ez a különös ember II. Rákóczi Ferenc személyében reinkarnálódott.) Brown könyvének szereplőkonfigurációja jellemzően krimibe illő. Főhőse Langdon, a vallásos szimbológia neves professzora, szövetségese Sophie Neveu, a francia Kriptográfiai Csoport ügynöke, az örökösen gyanakvó Bezu Fache kapitány, a nyomozást vezető francia rendőrtiszt, aztán egy dúsgazdag, különc és művelt angol arisztokrata, Sir Leigh Tibing, néhány baljós alak, közülük egy különösképpen az: a kiszemelt áldozatot vérebként követő, gazdáihoz hű albínó szerzetes, Silas, az Opus Dei rendjéből. Krimibe illő az is, hogy csak a legvégén derül fény arra, hogy a bűntények hátterében az a személy áll, akire nem gondol az olvasó. Tehát Brown-nál is nagy tudású, intellektuális bravúrokra képes szereplők állnak a középpontban, ábrázolásuk azonban sematikus, klisék alapján történik. Eco hőseitől eltérően éppen csak annyira ismerjük meg őket, amennyi a pergő ritmusú cselekményhez elengedhetetlenül szükséges. Brown főhőse határozott, jókedvében vigyorogni szokott, hősnője vörös hajú, minden cicoma nélkül eredendően szép, önbizalom sugárzik belőle, s a végén kiderül, hogy gyengéd is tud lenni, ha a helyzet úgy kívánja.
Cselekmény: kódok alkotása, dekódolás. A két történet veszedelmes titkok megfejtéséről szól. Mindkettőben jelentős helyet foglalnak el a kultúrtörténeti ismeretek, anekdoták, hagyományok. Eco könyve ebből a szempontból messze meghaladja a másikat. A rengeteg tudományos, filozófiai, művelődéstörténeti, történelmi adat valósággal szétfeszíti a történet kereteit, gyakran nehéz próba elé állítva az olvasót. Brown jóval kevesebb adattal dolgozik, s míg Ecónál legyezőszerűen szétnyílik ez az enciklopédikus adattár, addig nála minden információ egyetlen irányba összpontosul, a Leonardo da Vincihez fűződő jelrendszeren keresztül a Szent Grál, Jézus „kelyhének” titka felé. Ugyanakkor az alternatív vallástörténeti vonulat bizonyításához izgalmas jelképmagyarázatokat, képelemzéseket használ fel. A regény tele van megfejtésre váró kódokkal (kezdve a történet eleji morbid Vitruvius-tanulmánnyal, amit a halálosan megsebesített áldozat saját testéből komponál meg.) Van benne számkód, furcsa alakú kulcs, rejtjelzett mondóka, festménybe zárt üzenet, kettős cryptex (a széf Leonardo által készített elődje). Ecónál az adatok halmaza a posztmodern telítettség létérzékelésére is utal, s néhol az abszurd humor határát súrolja. Gondoljunk csak azokra az oldalakra, amelyeken a különféle titkos társaságok telefonkönyvszerű névsorát közli. Brown viszont úgy rendezi el a Da Vinci-kód megfejtésének állomásait, ahogy azt a krimiírás klaszszikus műfaji szabályai előírják: szinte minden fejezetre jut egy-egy váratlan fordulat, meghökkentő felfedezés, ezek olvasó előtti feltárását azonban a feszültség végletes fokozása érdekében késleltetve közli. Ecónál is jelentős szerepet kap a dekódolási folyamat. Bár a három, intellektuális játékokban kedvét lelő barát találja ki a nagybetűs Terv ötletét, egy idő után – váratlan fordulatként – egyik ügyfelük, egy ezredes révén különös, rejtjelezett íráshoz jutnak. Ennek a megfejtése köti le minden energiájukat, s közben rejtélyes eltűnések, halálesetek figyelmeztetik őket, hogy veszélyes útra tévedtek. Ecónál a bűnügyi regény fő jellegzetességét – a dekódolást, a nyomozás történetét – kiegészíti, sajátos megvilágításba helyezi a józan kételkedés, az (ön)irónia, amely a szereplők egymás közti vitáiból s a Casaubon barátnőjének szövegmegfejtéséből adódik. (Lia a misztikus értelmezések helyett a hiányos szövegnek egészen sajátos, nőies jelentést ad, amikor egy mosócédulát vél felfedezni a szöveg rekonstruálásakor.)
Az olvasó azzal az érzéssel fejezi be Eco regényét, hogy egy nyomozás történetébe ágyazva egyszerre több könyvet is elolvasott az emberi lét értelméről, fikció és valóság viszonyáról, a történelem rejtett mozgatórugóiról, a hatalomvágy természetrajzáról stb. Brown könyve valóban csak egyetlen történetről szól, ezt azonban érdekes, vitára sarkalló Da Vinci-információkkal, anekdotákkal, képelemzésekkel gazdagítja.

3. Az olvasás varázslatos
utóhatásáról
Umberto Eco regénye elgondolkodtat ugyan egy lehetséges nagy összeesküvés-elmélettel kapcsolatban, mégis hajlamosak vagyunk a leírtakat fikciónak tekinteni, hiszen három hősének a játékos képzeletében született meg az a bizonyos Terv. Hosszasan eltöprenghetünk azonban azon, mi történik akkor, ha az ártalmatlan képzelődések, intellektuális játékok fanatikusok, bolondok agyában folytatódnak tovább, s fikcióból fenyegető realitássá változhatnak.
Brown könyvének hatásmechanizmusa rafináltabban működik. Sok olvasó számára az olvasás után is konkrétan megélt élményként hat a könyv varázsa. S ebben kétségkívül szerepet játszik az, hogy a szerző a valóságot és a képzeletet nem csupán összekapcsolta, hanem mesteri módon össze is keverte. A francia Tv5 számolt be arról, hogy a regényben fontos szerepet játszó Opus Dei katolikus szerzetesrend impozáns New York-i székhelyét számos kíváncsiskodó keresi fel, hogy a regényben olvasottakat „leellenőrizze”. Ez rendjén is való, aki teheti, utazza be a valóságban is kedvenc könyvei helyszíneit. A dolog akkor kezd izgalmassá válni, amikor kiderül, hogy az Opus Dei egyik tagját tényleg Silasnak hívják, ő azonban a történetbeli szereplővel szemben filigrán testalkatú, közvetlen személy. Ugyancsak a könyv rendhagyó utóhatását tanúsítják a regény végén megjelenített skóciai Rosslyn-kápolnával kapcsolatos mindennapossá vált esetek is. Turisták lepték el a középkori épületet, akik nem elégszenek meg azzal, hogy összevessék a regényben leírtakat a külső valósággal, hanem tovább nyomoznak a Da Vinci-kód megfejtésének reményében. Ugyanakkor nő azon látogatók száma, akik a Louvre-t és az Üvegpiramist csakis a történet kedvéért keresik föl, s csak arra kíváncsiak, amiről olvastak. Szándékosan hagytam a végére Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményét. Ha figyelmesen megvizsgáljuk a Jézus jobb oldalán ülő alakot, közelebb kerülünk A Da Vinci-kód heves vitákat gerjesztő sikerének titkához.

Umberto Eco: A Foucault-inga. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002
Dan Brown: A Da Vinci-kód. Gabo, 2004
Szakács István Péter