Tiszai cián: nem hittek a szemüknek

A közel tizenegy évvel ezelőtt bekövetkezett tiszai ciánszennyezés idején a román média általában súlyos környezeti balesetként tálalta a történteket, a sajtó jelentős része ugyanakkor kételkedve fogadta a katasztrófa mértékéről szóló magyarországi bejelentéseket. Erre tulajdonképpen „minden alapjuk” megvolt a román újságíróknak, a bukaresti, valamint a helyi hatóságok ugyanis mindvégig megpróbálták minimalizálni a szennyezés mértékét.

A 2000. január 30-án történt baleset tényét persze akkoriban senki sem vitatta Romániában, és a hírközlő eszközök tényszerűen számoltak be arról, hogy a nagybányai Aurul bányavállalat zagytározójánál bekövetkezett gátszakadás nyomán mintegy 100 ezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, ahonnan a Szamosba, majd a Tiszába került. A szennyezés súlyosságával kapcsolatos ellenvélemények azonban azután láttak napvilágot, hogy a magyarországi vízügyi és környezetvédelmi hatóságok jelentései szerint a halálos méreg koncentrációja 180-szor meghaladta a megengedett határértéket a Tiszában, és több mint ezer tonna hal elpusztult a folyóban.

A román szakhatóságok mindvégig minimalizálni próbálták a tiszai ciánszennyezés mértékét és következményeit, ezzel párhuzamosan elrugaszkodottnak és túlzónak nevezték a magyar fél adatait. Anton Vlad román környezetvédelmiminiszter-helyettes például az „izgalmak hevében tett” kijelentésnek nevezte Illés Zoltán, az Országgyűlés környezetvédelmi bizottságának akkori elnöke (jelenlegi környezetvédelmi államtitkár) hasonlatát, miszerint a nagybányai baleset a második legsúlyosabb ökológiai tragédia a csernobili atomkatasztrófa után.

Vladhoz hasonlóan a bukaresti zöld tárca többi illetékesei, valamint a Máramaros megyei környezetvédelmi és vízgazdálkodási hatóságok szakértői is azt állították, hogy a Szamosban és a Tiszában „korlátozott” halpusztulást észleltek, és folyamatosan bizonygatták, hogy a lakosság és a környező élővilág nem szenvedett maradandó károsodást. A korabeli sajtóban román politikusok és szakértők szemrebbenés nélkül tettek olyan kijelentéseket, miszerint a magyar híradásokban látott tömeges halpusztulásnak semmi valóságalapja, szerintük ugyanis a Tiszából vasvillával kimert halfajták nem folyóvízi példányok, hanem minden bizonnyal halastavakból szállították oda, hogy „feltupírozzák” a károkat. Sőt egy nagybányai helyi tévécsatorna munkatársai azzal „bizonyították be” a ciánveszély eltúlzását, hogy pontyot raktak egy akváriumba, amelybe két milligramm ciánt csepegtettek, és az uszonyos tizenkét óra múlva sem fordult hasra.

Számtalan sajtótermék azonban már akkoriban rávilágított: a bukaresti illetékesek azért igyekeznek bagatellizálni a ciánkatasztrófát, mivel a szennyező cégben az ausztrál Esmeralda Ltd. mellett felerészben a román állam is tulajdonos. Különben az Aurul Rt. jogi szempontból semmilyen formában nem sínylette meg a tiszai szennyezést. Noha a román környezetvédelmi hatóságok büntetőfeljelentést tettek a társaság ellen, egyetlen cégvezetőt sem vontak felelősségre, sőt az ausztrálok 2005-ben eladták részesedésüket egy brit–kazah társaságnak, és zavartalanul kivonultak Romániából.

Az Aurul utódjaként létrejött Transgold Rt.-t évekkel ezelőtt felvásárolta egy orosz multimilliárdos, aki már új, Romaltyn Mining néven futó cégével kívánja folytatni a ciántechnológiás bányászatot, az észak-erdélyi város önkormányzata és lakossága azonban határozottan elutasítja a tervet. Különben a román média viszonyulását jellemzi, hogy a magyarországi vörösiszap-katasztrófáról cikkező bukaresti napilapok közül néhányan (Gândul, România Liberă) azt állítják: a Duna esetleges szennyezése miatt Románia is kártérítést követelhet nyugati szomszédjától, hiszen tíz évvel ezelőtt százmillió dollárt fizetett Magyarországnak.

Ebből persze egy szó sem igaz, hiszen az Aurul nemhogy a magyar államnak nem fizetett kártérítést a ciánperben, de a 2000-es gátszakadás nyomán károsult nagybányai (bozintai) lakosokat sem kártalanította. Noha a budapesti Legfelsőbb Bíróság a ciánkatasztrófa tárgyában kezdeményezett per során megállapította az Aurul felelősségét, Magyarország 29 milliárd forintos kárigénye már nem kerülhetett napirendre, mivel az alperes (azaz a szennyező cég) megszűnt létezni.