Természeti nép ne lakjon a hetediken

Nos, én sajnos a hetedik emeleten lakom, talán ez lehet az oka, hogy nem vagyok eléggé természetközeli, szégyenlem is nagyon, hogy így élek, elszakadva mindenféle biomuhartól és bioavartól, mely e pillanatban is sokfelé páráll a márciusi éjszakában. Fogalmam sincs, mi lesz a sorsom így muhartalanul, most, hogy legalább az avar-gyökerekig ás le önmagában minden valamirevaló magyar anya.
Persze már várandósan gyanús volt a dolog, amikor éreznem kellett volna a baba nemét minimum fogantatásától fogva, de ha lehet, már elõtte, és azt is például, hogy mit kommunikál õ aznap a külvilágnak, embrionálisan mintegy. Mi tagadás, ehelyett leginkább olyanokat éreztem, hogy ismét pisilni kell, és hogy befalnék még egy túrórudit. Az ezoterikus babazenénél már jócskán furdalt a lelkiismeret, hogy én leszek az oka, ha olyan bambán viszonyul majd lelkem-magzatom a muzsikához, mint webkettes gyerek a palatáblához, mégsem bírtam meghallgatni, mit ekként mérnek az elgyötört anyákra az ádáz kereskedõk. A gyerekrõl egyébként még a pocakban kiderült, hogy leginkább a Fásy mulatót favorizálja, úgyhogy hálistennek mindhiába helyeztem volna tudományos alapokra korai zenei nevelését, s az is meglehet, hogy a Mesterhármas az oka, hogy végülis mindenevõ lett a szentem, amit nem is bánunk mi, önzõ szülõk – mert ki tudja, a végén hallgathattunk volna klasszikusokat napestig, ha túl kifinomul az õ kicsiny ízlése.
Sem otthon, sem közösségi kiskádban, sem Namíbiában nem kívántam szülni, sõt ahogy közelgett a dolog, egyáltalán nem akartam szülni, gondoltam magamban, szüljön inkább egyedül az orvos, ha már többes szám elsõ személyben ilyen vidáman beszél, én jól elvagyok ezzel a hassal itt, legalább nem látom, ha véletlenül felemás cipõt veszek fel. Aztán eljött az a pillanat, amikor már nagyon akartam szülni, bárhol és bárhogyan, de akkor meg az orvos nem akart, sõt ekkor már egyes szám harmadik személyben és felszólító módban beszélt, bár ezt csak találgatni tudom. Nem nagyon jutott idõm a grammatikára, hatalmas agymunkával csak a szövegértésre próbáltam koncentrálni, hogy cselekvésem megfeleljen annak, ami anyanyelvemen elhangzott, hogy én irányítsak, és ne rántson magával a létezésen túlba az a feketén és fullasztóan habzó, süket és végtelen mélység, ami talán más szülésnek is a velejárója. Anyák, vessetek újra és újra nõorvosok elé, de akkor sem értem, hogy lehet eközben mondjuk illatokat érezni, meghallani bármilyen zenét, vagy felfogni, hogy éppen mi veszi körül kívülrõl nagyra nõtt csatakos testünket, mely éppen gyõzedelmeskedni kíván felettünk.
Mi tagadás, a pokolba kívántam mindazokat, akik az elsõ hetekben az igény szerinti szoptatás gyönyörûségeit taglalták, és azóta is töretlen abbéli meggyõzõdésem, hogy nõk széles tömegei vallottak volna be azonnal bármit az Andrássy út 60-ban egy mai, hatékonynak reklámozott fejõgép elõírásszerû alkalmazása nyomán. Az anyatejes táplálás szépségét leginkább akkor éreztem, amikor már nem történt túl gyakran és nem tartott tovább húsz percnél, de nem mondhatnám, hogy eközben úgy tûnt, valamiféle kozmikus kötelékkel összefogva lebegnénk ketten az univerzumban.
Most meg a bioval egyezkedem éppen, természeti magyar anya ugyanis bioanya is egyben, ki hajnal hasadtával a hordozókendõben magára kötött kisdeddel öko-kerékpárra pattan, hogy biopiacokról, bioboltokból és biofalvakról beszerezze mindazt, amivel aznap táplálni fogja gyermekét. Hazatérvén, ha kimosta és kiterítette a rongypelenkákat, gyorsan levág egy-két csirkét, kenyeret dagaszt, vajat köpül, borsót bont, közben környezetbarát fajátékokkal fejlesztõ foglalkozásokat végez picinyével, néha pihenésképpen bölcsõdalokat énekel gitárkísérettel. Mindez kétségtelenül roppant egészséges lenne, csak ne laknék itt a hetediken. Ide a hetedikre nehéz felhozni a levágandó biomalacot, ide áthallszik a manele, és izzik a Yahoo Messenger, a gyerek meg két napja egy mûanyag telefonnal játszik fesztelen – most mit tegyek, igyekezni fogok, jövõre hátha legalább egy emelettel alább költözöm.