Amely az RMDSZ jelenlegi és volt elnöke nevében és aláírásával arról szól, hogy a szövetség Ezüsttulipán díjat nyújt át azoknak, akik 26 évvel ezelőtt, 1990 márciusában az RMDSZ székházának padlására szorultak.

Bár az előre megtervezett forgatókönyv szerint zajló rendezvény főszervezője szerette volna elkerülni a hozzászólásokat, a korábbi években tanúsított gyakorlathoz hűen a szólásszabadság igénye mégiscsak győzedelmeskedett. Így hát a Bernády-házban április 15-én megrendezett fogadásra javasolt „kibeszélés” helyett végül sikerült a nyilvánosság előtt felolvasnom gondolataimat.
Megtisztelő, hogy én is díjat vehetek át. Viszonylag az elsők között, hiszen az RMDSZ tavalyi kongresszusán alapította ezt az elismerést.

Valóban, ezerkilencszázkilencven fekete márciusa nagyon mélyen az emlékezetembe vésődött. Az RMDSZ-székház ostromáról eszembe jut a vasszekrénnyel eltorlaszolt ajtóba hasító baltavas látványa, a vérszomjas tömeg ordítozása, a padlásfeljárót elzáró kazán alatti tűzgyújtási kísérletek, a padlásra menekülő 79 személy csendes számbavétele, neveink jegyzetfüzetbe vésése az esetleges halál árnyékában. Nem voltam hős, még csak bátor sem, padlásra felszorult társaimmal együtt féltem és szorongtam. Szerencsére áldozat sem lettem. Később családapa, egyetemi oktató, közösségszervező, gondolatait és vívódásait másokkal megosztó értelmiségi vált belőlem. Köszönöm a Jóistennek, a sorsnak, hogy most itt lehetek. Hogy nem vagyok máshol, mégcsak Magyarországon sem.

És köszönöm a díjat, amit nekem is szántak. Neveltetésem szerint minden köszönnivaló, amit adnak, amit adni szándékoznak. De meg kell jegyeznem: még sokan kiérdemelnék, kiérdemelték volna a figyelmet határozott kiállásuk miatt. No meg azt sem hallgathatom el, hogy sokkal lényegesebb dolgokat is alkottam, cselekedtem az elmúlt negyedszázadban, ami miatt esetleg elismerő oklevelet kaphatnék. Mert azt természetesnek tartom, hogy huszonhat éve és huszonhét napja belekeveredtem az események sodrába. Ugyanúgy természetesnek tartom, hogy harminchat napja jelen voltam a Székelyföld megmaradását biztosító autonómia melletti tüntetésen. Igaz, utóbbi tettemért kétszáz lejre büntettek, a régiért viszont díjat vehetek át. Ennyit változott volna a világ?

Az én világom legalábbis sokat változott. Huszonhat esztendeje a Maros megyei RMDSZ alapítója, egyúttal ifjúsági ve­zető voltam. Főszervezője, házigazdája a maros­vásárhelyi MISZSZ-kongresszusnak, amely a romániai magyarság 1989 utáni történetének első kongresszusa volt és marad. Sütő András március 17-én reggel írt és a megnyitón felolvasott köszöntőlevele talán az utolsó írás volt – vagy legalábbis az utolsók közé tartozott –, amelyet a Herder-díjas író két szemmel alkotott. Mindannyiszor beleborzongok, ahányszor visszapergetem magamban a kongresszus másnapja eseményeit, az RMDSZ-székház padlására szorulva eltöltött végtelen órák félelmeit és szorongásait. És fülembe cseng az alaposan félrevezetett Görgény-völgyiek „Halál Bolyaira!” kurjantása.

A továbbiakban Marosvásárhely fekete márciusára az események sodrában íródott naplójegyzeteimből idézve, teljes őszinteséggel emlékezek: „Március 19., tíz óra: kétezer diák a Vártemplomban. Mennyire összefognak mindannyiunkat a gondolatok: magyarnak maradni, magyarul tanulni. Istentisztelet után felolvasom a MISZSZ nyilatkozatát. Annál nagyobb a rémületem, amikor alig két órával a templomozás után szinte az elvert fotósok feketelistájára kerülök.

Rémálom az egész: ordítozás, öklök, üvegek, eltorzult arcok. Hihetetlen. Nem vagyok bátor, de a »forradalom« alatt nyugodtan elvegyültem az emberek közé, csak utólag vert ki a veríték, hogy lelőhettek volna. Most, az RMDSZ székházának középkori ostromát átélve viszont kísérget a félelem és iszonyat, hiszen minduntalan a történelmi véres példák jutnak eszembe. Szerencsére a több mint hetven bennrekedő között akadnak ügyes emberek, szerencsére a Fennvaló éppen a padlásfeljáró mellé rendelte azt a kazánt, amely megmenekülésünket szolgálta. Azaz... Sütő Andrást, a toll megszelidítőjét barbár eszközökkel megcsúfították, életére törtek. Remélem, mások is észreveszik a megaláztatásunkat: megveretve, az oldalsó kapun eliszkolva, tolvajok módjára hagyhattuk el saját házunkat.”

Marosvásárhely fekete márciusa a magyar történelem, az erdélyi magyarság történetének máig eleven, vérző fejezete. Élő történelem azok számára, akik átélték, akik részt vettek az események forgatagában. Az erdélyi, marosvásárhelyi magyarságnak nagyon mély csalódást és rettenetet jelentett. Még több mint huszonhat év távlatában is felfoghatatlan, hogy a jogaiért békésen kiálló kisebbséget a harmadik évezred fordulóján, békeidőben ilyen barbár erőszakkal megfélemlíthet az államhatalom. Amely a visszarendeződés szolgálatába szegődött. Utólag ráébredve: sok esetben a világnézetet és a hovatartozást mellőzve.

Emberöltőnyi távolságban nemcsak másokban kell keresni a hibát, hanem egészséges összegzést végezve szükség szerint ön­kritikusaknak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak még akkor is, ha megválaszolásukra már nem vállalkozunk. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely legyőzhetné a balkanizmust? Miért vagyunk oly széthúzóak, és amikor hatalmi helyzetbe kerülünk, miért nem értjük meg saját kisebbségeinket? Miért nem tudunk eléggé örülni a mának, miért kívánkozunk máshová, más jövőbe? Most vagy soha? Siker vagy kudarc? Katarzis vagy frusztráltság érzése? – az erdélyi magyarság újkori történelmének ma is időszerű kérdései. Ki-ki ítélje meg saját maga, miből kaptunk többet.

Magamat idézem újból, ezúttal a tények vizsgálatából következtetéseket megfogalmazó kutatóorvost: „Sajnos Székelyföldön a legmagasabb az öngyilkosság előfordulása, az előidéző depresszió fontos előrejelzője az alacsony iskolázottság, a munkanélküliség, a rendezetlen családi állapot. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző, sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció, romló közérzet, növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A demokrácia védi ugyan az egészséget, de képtelen igazságot teremteni, márpedig az igazság felvállalása nem könnyű, és egyáltalán nem egészségmegőrző tényező. A lelkiismeretes közszolgálat együtt járhat a korai megbetegedés/elhalálozás kockázatának a felvállalásával. Áldozat vagy hős az, aki túllépi testi-lelki megpróbáltatásai határait? Vajon összefüggésbe hozható-e az egészséggel vagy a betegséggel a székelység identitásmegőrző nemzeti jelképe, a székely zászló?”

Valóban, napjainkban is égetően szükségünk van határozottan kiállókra, netán bátrakra. Akik kitűzik és lobogni hagyják a székely zászlókat, akik a gyávák és haszonélvezők között is vállalják a lélekből – és nem az agytekervényekből – jövő áldozatot, akik a közösséget önmaguknál, akár életüknél is fontosabbnak tartják. A hősöket megilleti az elismerés, csak nehéz meghatározni, hogy mi és ki dönti el hősiességüket. Óvjuk őket, hogy ne váljanak áldozatokká! És ne mossuk össze a bátrat és a gyávát, a hőst és az áldozatot, az egyéni és a közösségi szolgálatot! Miközben egyre nehezebb megválaszolni a kérdést: a mai viszonyok között bátorság vagy áldozatkészség kell a választásokon a jelöltség elvállalásakor? Vagy valami más? Sajnos értékeink alaposan összemosódtak, amiért mi is felelősök vagyunk. Az új világ „vívmánya” a mi számunkra is az értékek és az értéknélküliség bonyolult összekeveredése, azok képviseletének dilemmája. Vagy kellene egy újabb padlástörténet, hogy jogaink és szabadságunk mellett határozottabban kiálljunk?

Végülis számunkra miről szól 1990 márciusa? Bizonyára többedmagammal együtt, a RMDSZ székházának padlásán eltöltött emberöltőnyinek tűnő órák hitelességéből táplálkozva, hiszem és vallom, hogy magyar részről a fekete márciusi események elsősorban a marosvásárhelyi és nem marosvásárhelyi magyar közösségről, a „kisemberekről” szólnak. Őket illeti elismerés a mai napon. Ők köszönik meg az erre irányuló odafigyelést. Hiszen régóta nem tabutéma, hogy az események megítélése túlpolitizált, ezért sok esetben nem felel meg az egykori átélők, mai visszaemlékezők által tapasztalt valóságnak. De miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából? Miért? És hogyan tovább, erdélyi magyarság?

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár