Találkozás a verőlegénnyel

Azt a hangulatot, amelyik 1989. december 16-áról 17-ére virradóra a Temes megyei Milícia és Szekuritáté közös, belső udvarán uralkodott. Azt a hideg racionalitást, amellyel a verőlegények sorfalai között a saját helyzetünkre próbáltuk tekinteni. Azt a tudást, hogy össze kell szorítani a fogakat, hogy ne törjenek be egy-egy rúgástól vagy ökölcsapástól. Azt a dilemmát, hogy mi legyen a szemüveggel: ha ugyanis zsebre vágom, és nem látják, akkor biztosan összetörik, ha a szememen hagyom, akkor egyfelől meg is óvhat az arcomra szánt ütésektől, de ha nem, akkor a látásomat veszélyeztethetik az üvegszilánkok.
A dilemmát az akkor éjjeli szolgálatos tiszt oldotta meg, amikor kiszólított a sorból. A százhúsz kilós marcona férfi ökölcsapása nyomán a szemüveg darabokban szóródott szét a gyepen. Szerencsére nem vágtak el a szilánkok. „Majd adok én nektek forradalmat” – üvöltötte, miközben az egyik társamnak is olyant húzott be, hogy az nekiesett a méterekkel odább megállított kisbusznak. Később megrökönyödve hallottam: a temesvári per vádlottjaként a tiszt azt vallotta, olyan beteg volt azon az éjjelen, hogy mozdulni is alig tudott.

A temesvári rokonság házába költözött albérlőket rég szerettem volna megismerni. Anyósom gyakran emlegette, milyen jól sikerült kiadni a házat egy olasz–román házaspárnak. A bérleti díjból befolyó összeg sem elhanyagolható, de még ennél is többet jelent, hogy a lakók tisztán, rendben tartják az épületet, rendesen fizetik a számlákat, és még a kisebb javításokat is bevállalják saját költségre. Azért is kíváncsi voltam rájuk, mert anyósomtól tudtam, a fiatalaszszony a forradalom sebesültje. 12 éves volt 1989-ben, amikor lőtt sebbel szállították kórházba. Szerettem volna megkérdezni, hogyan alakították az életét az akkori élmények.
Jó három hónappal ezelőtt azonban olyan hír érkezett felőlük, amire egyáltalán nem számítottam. Anyósom a tévé híradójában látta, hogy az Interpol útján Romániában tartóztatták le a nápolyi maffia egyik tagját. A képsorokon pedig a lakónkra ismert. Még szerencse, hogy nem a mi házunkban vették őrizetbe, sommázta. Azt ugyanis nehezen tudta volna elviselni, hogy a kommandósok letapossák a virágágyásait. Rejtőzködésre a temesvári ház kiválóan alkalmas volt. Aki egyszer belépett a ház kapuján, az csak a jóistennek maradt a látószögébe. Mind a szomszédok, mind az utcán elhaladók elől rejtve maradt.
Később jó hírként könyvelte el a család, hogy a sajnálatos letartóztatás mit sem változtat a lakásbérleti megállapodáson. A házügyeket amúgy is az asszony intézte, aki a férje elfogása után is ugyanolyan rendszerető és nagyvonalú maradt.

Már amikor a házhoz értünk, akkor tudtam, nem lesz alkalom a forradalmi élmények megosztására. Az udvaron fekete BMW terepjáró állt, rendszám nélkül. Az asszony néhány órával későbbre tervezte, hogy elindul Olaszországba. Gyakran szaladt ki az udvarra betenni valamit a nyitott csomagtartóba. A látogatók pedig szinte egymásnak adták a kapukilincset. Nyilvánvaló, hogy nem a legjobbkor jöttünk, de hát nekünk is ki kellett használni azt a pár órát, amíg még itt találjuk. Távollétében ugyanis nem szívesen mennénk be a házba. Arra pedig nincs más megoldás, hogy lekerüljenek a padlásról a bezsákolt, bedobozolt dolgaink.
Aki járt már egy-egy öreg ház padlásán, tudja, milyen lehangoló a látvány. Centis vastagságban borít be mindent a por, és pókhálófüggönyöket kell mindenütt kerülgetni. Az ember hirtelen azt érzi, inkább mindent otthagyna örökre. Aztán mégis felülemelkedik ellenérzésein. Ha már itt van, nem mehet le üres kézzel.
A lépcső a kamrába vezet, onnan a konyhán és az előszobán keresztül lehet kijutni az udvarra. Hiába próbálok vigyázni a tisztaságra, miközben lefelé egyensúlyozok, a doboz sarka maszatcsíkot húz a frissen meszelt falon, a konyhában pedig akarva-akaratlan poros pókhálókat hullatok el. Szabadkoznék, de az asztal körül ülők ügyet sem vetnek rám. Üzleti ügyeket tárgyalnak. A hatvanas tagbaszakadt férfi sorolja, az elutazás előtt milyen meghatalmazásokat kell még a fiatalasszonynak közjegyző előtt hitelesíttetnie, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Közben anyósomat is beszólítják. Megnyugtatják, nincs oka aggodalomra, addig is fizetnek, míg üres lesz a ház. Jól megy az üzlet, közösen építik a város egyik luxusvillanegyedét, amely hamarosan rengeteg pénzt hoz a kasszára.
Parányinak érzem magam miközben a BMW orránál az egérrágta zsákokban kotorászok. Még parányibbnak később, az autómban, amikor anyósom felfedi az albérlő tagbaszakadt üzlettársának a kilétét. Úgy érzem, itt a világ vége. Különben hogy kerülhetne egy csapatba a Szekuritáté a forradalom sebesültjeivel és az olasz maffiával. Nyár van, kánikula, a forradalom… rég volt, tél volt, lehet, igaz sem volt.