Szülőföldismeret, Bao-Bao tábor és az írott tojás – beszélgetés Kakas Zoltán néprajzkutatóval

– Kalandos élete volt. Ezt áldásnak vagy megpróbáltatásnak tartja?

– A régi rendszer, aminek most már a nevét sem szeretem kimondani, sok megpróbáltatást hozott az életembe, ám fiatalon ezt nem láttam olyan tragikusnak. Nekem tíz munkahelyem volt, a legemlékezetesebbek kronológiailag visszafelé haladva: a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegén, a sepsiszentgyörgyi színház fotósaként, Árkoson a Szentkereszty-kastélyban működő Agronómusok Házában, sőt a bányában is dolgoztam.

Amikor a bányába kerültem, Plugor Sándor képzőművész azt mondta, úgy fogom letölteni az éveket, akárcsak a fegyházban, de én nem így láttam, hiszen bárhol találtam barátokat. Már a hatvanas években elkezdtem a néprajzgyűjtést, a természetjárást, erre gyakran a munkám során is alkalom adódott, hiszen sokat jártam terepre, olyan idős emberekkel beszélgettem, akik az 1800-as évek végén születtek, és olyan tudást hoztak magukkal, amely mára már elveszett. Voltak az életemben házkutatások, kihallgatások, de ez is megerősített abban, hogy jó úton járok, és még többet kell dolgoznom.

– Mezőgazdasági technikumot végzett, és a pályáját is ebben a szakmában kezdte. Hogyan jutott el a természetjáráshoz, a néprajzgyűjtéshez?

– Az iskola elvégzése után szülőfalumba kerültem a termelőszövetkezetbe, az a munka nem állt közel a szívemhez, de akkor kezdtem el kirándulásokat szervezni. Kölcsönkértük a termelőszövetkezet teherautóját, felültünk a platóra, az első gyalogtúrát is Maksán szerveztem 1968-ban. Feljutottunk a Bodoki-hegység tetejére, felvittem magammal egy Orbán Balázs-kötetből kigépelt versikét, amit Demeter Sándor költő írt, és ami így kezdődött: „A Bodoki-havas tetején állok lábaimnál Háromszék bájos rónasága van.”

Ott gondoltam el, hogy így kellene az iskolásokat tanítani: felvinni a hegy tetejére, és ott elmagyarázni, mi a szülőföld.  A maksaiakat aztán nehezen lehetett kimozdítani, a hegyi túrák nem érdekelték őket, ezért gondoltam, újsághirdetésen keresztül hívok kirándulótársakat egy nagyobb nyári túrára. Megjelent a hirdetés az Ifjúmunkásban, és mintegy negyvenen jelentkeztek, levelezgettem velük, egy részük lemorzsolódott, de a többiekkel kitaláltuk, hogy ez ne legyen egyszerű túra, kössük össze néprajzi gyűjtéssel. Így született meg a Bao-Bao tábor: hat napig egy faluban vagy egy kistérségben gyűjtögettünk, majd a következő hat napra felmentünk a hegyre.

– Közel negyven évig szervezte a Bao-Bao táborokat. Mit jelent ez a név?

– Sorsszerű volt az elnevezés. Az első táborban eldöntöttük, hogy gyűjtünk a hiedelemlényekről, lidércekről, sárkányokról, amiket az adatközlők „láttak”, és természetfeletti erővel rendelkező személyekről: táltosokról, tudósokról, garabonciásokról, akiket „ismertek”. Megegyeztünk, hogy nem kezdjük első nekifutásra ilyen rázós témával, bemelegítésnek a gyermekijesztgető lényekről kérdezzük az embereket. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a témával megbarátkozunk az adatközlő családdal, majd óvatosan kezdjük feszegetni a többi kérdést.

Első nap az ebédnél az egyik tizedikes diák felkiáltott, hogy elfelejtett rákérdezni a Bao-Bao gyermekijesztgetőre. Akkor döntöttem el, hogy ez lesz a tábor neve, hiszen lelkesen olvastuk Thor Heyerdahl Kon-Tiki és Aku-Aku húsvét-szigeti expedíciókról írt könyvét, és ezekre a címekre nagyszerűen rárímelt a Bao-Bao. A táborok mindig július 25-én kezdődtek, később tudtam meg, hogy ez Szent Kristófnak, a vándorok védőszentjének a napja. Ez először véletlen volt, majd ragaszkodtam hozzá, mert egy háromszéki, évekig követett időjárásnaptárból kiderült, a legstabilabb idő Erdélyben július végén, augusztus elején van.

Ma már egyre többen ebben a periódusban szerveznek túrákat, így nem tudok mindegyiken részt venni. A tábort 38 esztendőn át minden évben megszerveztük, az eredeti elképzelés szerint, néprajzi gyűjtésként és hegyi túraként csak négy évig működött zavartalanul, akkor a hatalom elkezdett nagyon ráfigyelni. Kezdődtek a házkutatások, a zaklatások. Hogy a gyanút eltereljük, a hetvenes évek közepén úgy szerveztük meg, hogy csatlakoztunk Székely Zoltánhoz, aki a Kászon völgyében egy általa dák várnak minősített romot ásott.

Aztán a kilencvenes évekig inkább hegyi túrákat szerveztünk, de mindig oda, ahol néprajzi szempontból érdekes dolgokat lehetett gyűjteni. Kalotaszegre, Máramarosba a magyarok közé, Bukovinában a régi csángókhoz kirándultunk; úgy zsonglőrködtünk, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy továbbra is folytatjuk a néprajzi gyűjtést. Akkor jelent meg Beke György tájegységeket bemutató riportkötet-sorozata, ezek hívták fel a figyelmünket a szórványvidékre, a lassan beolvadó magyarságra.

– A Székely Zoltán által vezetett ásatáshoz fűződik egyik emlékezetes felfedezése. Hogy bukkant rá a középkori templom romjaira?

– A Kászon völgyében volt egy falu, Szentjános, amely az 1500-as évek második felében a pápai tizedjegyzékben adófizetőként szerepelt, aztán a lakói leköltöztek a jelenlegi Kézdiszentkeresztre. Zoli bácsinak volt egy merész ötlete, hogy ennek a falunak a templomát ássuk ki, a dák várra szánt pénzből erre is juttatott, így a dák várat és a középkori magyar templomot egy füst alatt tártuk fel. A templomnak nyoma se látszott a felszínen, felmentem egy hegytetőre, és felmértem, hova telepedhettek le a régiek: nem a Kászon árterére, hanem az első teraszra, és annak egy magaslatán kellett lennie a templomnak.

A növényzet milyenségéből ki lehetett következtetni, hol vannak a föld mélyén kövek. A talajszint alatt egyarasznyira voltak a romok, fél nap alatt körbeástuk az egészet, és kiderült, hogy egy négyszögű, valójában trapéz alakú szentélyre bukkantunk, ami a Kárpát-medencében nagyon ritka, hiszen inkább a kör alakú szentély a gyakori.

– A túrák során turistajelzéseket is festettek?

– Módszeresen sorra vettük a Keleti-Kárpátok hegyeit, a Görgényi-havasokba nem jutottunk fel, mert ott a gerinc annyira erdős, hogy nincs semmi kilátás, nem volt értelme járni az erdőt napokon keresztül. Látványosabb volt a Csalhó, a Kelemen-, a Besztercei-havasok, a Csíki-havasok, a Nagyhagymás. Átmentünk a keleti hegylábra, és ott a moldvai csángó vidéken is próbáltunk végigutazni, óvatosan, mert a hátizsákos kirándulókat még a kilencvenes évek elején is megszólította a pópa.

1994-ben nyertünk egy pályázatot a Budapesten székelő Közép-Európai Környezetvédő Központtól, bekerítettünk egy védendő területet Lassúágban, akkor évekig a túra második része ezzel folytatódott: gyűjtöttünk hat napot valahol, majd a Lassúágban folytattuk és a Nemere-hegységben festettük a turistajelzéseket. A Nemerén áthaladó kárpáti főgerincen haladtunk, én azt tartom az ország turisztikai ütőerének.

Azóta is nagyon jó visszajelzéseket kapunk azoktól, akik végigmennek ezen a szakaszon. Sziszifuszi munka volt, a táblákat feltettük, a betonnal együtt kidöntötték, hazavitték. A táblák egy részét Lehmann Károly bácsitól kaptuk, aki negyven éven keresztül festegette a Brassó környéki hegyek jelzéseit, ő spórolt meg nekünk is néhányat. Előfordult, hogy felfestettük a jelzést a Lassúág völgyéből a Gombás-bércre, utánunk két kézdiszentkereszti pásztor terelte a juhnyáját, és lekaparták, amit mi felfestettünk. Szerintem csak akkor tudja majd értékelni a lakosság, ha ő festi, ezért úgy kellene megszervezni, hogy minden falu maga végezze el ezt a munkát.

– Beszélő kövek néven jelent meg hangos cédéje. Miről szólt valójában ez az anyag?

– Minden sziklához, kőhöz kötődik valamilyen monda. Számomra teljesen mindegy volt, hogy ez az anyag magyar vagy román. Persze a román mondaanyagból kihagytam azokat, amelyek Decebalról, Traianról szóltak, hiszen egyértelmű, hogy nincs az a nép, amely kétezer éves hagyományt tökéletesen megőrzött volna. Több kőhöz, sziklához kapcsolódó monda gyűlt össze, ebből válogattam ki mintegy százat, több mint tíz évvel ezelőtt hirdettek meg Magyarországon egy multimédiás pályázatot, akkor adtuk ki ezt a hangos cédét Beszélő kövek címen. Most szeretném ezt kibővítve, könyv formájában megjelentetni, hiszen azóta még több anyag gyűlt össze.

– Közben folyamatosan gyűjtött. Miként kezdődött a kapcsolata a folklórral?

– Gyerekként a Pionír című újságban rábukkantam egy oldalra, Ismerjük meg szülőföldünket címmel.  Faragó József folklórgyűjtésre, Székely Zoltán régészeti leletek felkutatására és Molnár István, a székelykeresztúri múzeum későbbi alapítója a néprajzi tárgyak gyűjtésére buzdította a diákokat. Én a folklór és a régészet között ingadoztam, végül nem végeztem semmilyen ilyen jellegű tanulmányt, mert akkor erre nem volt lehetőség. Nekem a legkedvesebb tárgyaim a népi gyűjtögető gazdálkodáshoz kapcsolódó primitív eszközök voltak, egy pálca, a végén kampóval, amivel lehúztak egy ágat, begyűjtötték a galagonyát, borókát, a kászuk, amiket nyírfakéregből, fenyőfakéregből készítettek, ezek a népi gyűjtögető gazdálkodással kapcsolatos, valójában értéktelen tárgyak mégis fontosak a néprajz számára. Gyűjtöttem a szövés-fonással, háziiparral kapcsolatos tárgyakat.

Például porongot, ami a szövőszéken kifeszíti a vásznat, ezt gyönyörűen kifaragták, szerelmi ajándékként kapta a lány, nem is voltak kitéve a rongálódásnak, mint például a trágyahordó lapát, amit ugyan mívesen elkészítettek, de hamar összetört. Kedvenc területem mégis a húsvéti tojás, valamint a hiedelmekhez fűződő tárgyi anyag. Ez utóbbiak is értéktelenek, hiszen például egy darab rongyba bekötöttek fokhagymát, ezt a csinálmányt tették a gyerek feje alá, hogy távol tartsák a gonoszt; vagy ólmot öntöttek, és az ólomdarabkák formájából olvasták ki, hogy mitől ijedt meg a gyerek.

Nálam már szállóige, hogy ha valaki megajándékoz, azt mondom, cserébe adok kilenc szalmabogot, régen azzal nyomogatták meg kilencszer a szemölcsöt, hogy elmúljon. Van közönséges kanalam, fanyéllel meghosszabbítva, azzal tették be az ólmot a kályhába, hogy megolvadjon. A csíkszeredai gyárakban dolgozó gyimesiek gyártottak is ilyen ónöntő kanalat. Összegyűjtöttem mintegy ezer írott tojást, amelyek annyira törékenyek, hogy még az is veszélyes, ha sokáig kézben tartják, hiszen a kéz melegétől is szétrobbanhatnak. Most már annyi tojásmúzeum működik, Háromszéken is több tojásgyűjtemény van, hogy módszeresen felépített  tojáskiállításról álmodom, ahol pontosan megvan mindennek a helye.

Idén megjelent a Háromszéki írott tojások című gyűjteményes album, de tervezek egy másik könyvet is, melyben a háromszéki betlehemezésről összegyűjtött anyagomat mutatnám be. A Kriza János Néprajzi Társaság arra biztat, hogy adjuk ki újra azt a 18 mesét, amit 1968-ban Felsőcsernátonban gyűjtöttem.