Szoborébresztés – Vörösmarty, a közkincs

De mit jelent, jelent-e valamit születésének 210., halálának 155. évfordulója táján az, hogy Vörösmarty közkincs?! Egyáltalán mikor, miért és milyen körülmények folytán válik közkinccsé egy alkotó? Ne okoskodjuk túl a kettős évfordulót, ne idézgessünk szabatos szótári fogalommeghatározásokat a közkincsre, hiszen a nagyvilágban bármerre, ahol csak tudnak magyarul, ott gondolkodás nélkül tudják folytatni a

„Hazádnak rendületlenül” kezdetű verssort vagy a Csongor és… címet. Ennyi volna egy közkincs?! Nem, nem ennyi, nem csupán ennyi, de ez is elengedhetetlen hozzá. Sem ünneprontó, sem szőrszálhasogató nem szeretnék lenni, Vörösmartynak, a magamhoz egyik legközelebb érzett költőnek pedig végképp nem akarnám értékeit-érdemeit kisebbíteni. De bármennyire is fájdalmasnak tűnik az egyszerű kultúrlények számára, mégis rá kell kérdeznünk: vajon a fentieknél menynyivel jelent többet a közkincsként aposztrofált poéta a költészetben kevésbé járatos ember számára? És ne tagadjuk, ne szégyelljük kimondani: alig valamivel többet – talán.

Nagyon sokat változott a világ 1800 óta, és paradox módon – mindenekelőtt a mi mikrovilágunkban – még annál is többet 1855 óta. Vörösmarty aránylag gyorsan vált szoborrá, tiszteletet parancsoló, fenséges, nemes anyagból teremtett szoborrá, de szoborrá. S a szobrok sorsa, hogy csak nagyon ritka alkalmakkor lépnek le a talapzatról és vegyülnek el a járókelők között. A szoborébresztéshez pedig nagyon nagy akarat s még annál is nagyobb ragaszkodó hit szükségeltetik.

Nem szerénytelenségből próbálkozom most én sem, hanem mert a nagy időtávolság ellenére is ijesztően hasonlít a mai világ ahhoz, melyben Vörösmarty olyan fájdalmas gyönyörűséggel tépelődött, gyötrődött, bánkódott, örült vagy reménykedett. Még most is sok az áltudomány, az erőszak durva kezében ott villog a kard, sok minden gördít akadályt a nyugatról kelet felé terjedni akaró világosság útjába, kevés az áldozni tudó szív, és sokszor hiánycikk a megnemesített ész, az igazságnak pedig azóta sem nagyon akaródzik alászállnia az égből. És igazak a költőnek 1846-ban, Az emberek megírásának idejében tett nagyon keserves megállapításai is:

„Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az ínség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
(…)
Az ember fáj a földnek, oly sok
Harc- és békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán
S midőn azt hinnők, hogy tanul,
Nagyobb bűnt forral álnokul.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”

„Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt”, hisz valahányszor csak felmerül – és szavamra, nagyon sokszor felmerül énbennem is, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb?” – minden alkalommal találok rá választ – ugyancsak Vörösmarty verseiben. Tőle tudom, hogy

„Ne csak veszélyben légy serény,
A béke vészesebb,
S melyet vág álmos népeken,
Gyógyíthatlan a seb.

gondold meg, mennyit érsz: eszed,
Szíved, pénzed, karod,
S fukar légy, alkván a honért,
Ha azt feláldozod.”

De tőle tudom a „mi dolgunk a világon?” kérdésre az örök érvényű választ, azt, hogy „küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért”. A testben-lélekben megtört Vörösmartytól tanultam meg réges-régen hinni abban, hogy bármennyire is eluralkodjék körülöttünk „a tél és csend és hó és halál”, sose feledjük, hogy mindenkinek mindenkor felkínálkozik a remény, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”.
Nem üres szavak, nem hiú remény: a szabadságharc tragikusan gyors leverése és a kegyetlen megtorló vérengzés közepette az első „ünnep” épp Vörösmarty temetése volt: a gyülekezést tiltó intézkedések nem tilthatták meg a tömegnek, hogy utolsó útján a nemzet költőjével legyen: húszezer ember kísérte koporsóját a Kerepesi temetőbe.

Feltehetőleg sokan akadnak majd, akik szerint „ennyi” (?!) nem elég a szoborébresztéshez. Régi embernek rég megépített talapzaton a helye – vallják. Szívük joga így vélekedni. De engedtessék meg nekem is, hogy örvendezzem, ha a napi dolgaik után futkosó emberek közt felvillanni látom Vörösmartyt – hírhedett százgalléros köpönyegében. És engedtessék meg reménylenem azt a majdani ünnepnapot, amikor többen fogják meglátni a rendületlenül előrefelé haladó poétát. Mert az lesz számára a méltó emlékjel – mindannyiunk, röviden: a világ részéről.