Színház magamutogatástól szolgálatig

– Többször felvételizett a színművészeti akadémiára, és az utolsó, harmadik alkalommal el sem hitte, hogy felvették. Honnan ered ez a kitartó ragaszkodás ehhez a hivatáshoz?
– Kiszámíthatatlanul tekervényes volt az út, amit végigjártam, amíg elvégeztem a színművészeti főiskolát. Hívás volt számomra ez a pálya. Gátlásos gyerek voltam, de meg akartam mutatni magam. Ennyi évtized után is pontosan rögzíteni tudom a pillanatot, amikor eldőlt, hogy színész leszek. Álltam az utcán Brassóban, hétéves lehettem, egyedüli gyerek, és vágytam rá, hogy legyen egy játszótársam. Éppen arra jött egy kislány tejeskannával a kezében, és azt gondoltam, ő lesz majd az én pajtásom.

Elhaladt, én utána néztem, ő pedig megfordult, és orrba vert a kannával. Azóta eltelt egy élet, és azt gondolom, engem az vezérelt, hogy minden ilyen magányos, orrba vert gyermeket megszólíthassak. Ez az ösztön munkált bennem egész pályafutásom során, mindenkiben azt a gyereket kerestem, akit érdemes megszólítani. Gátlásos gyerekként a játékban kerestem a feloldódást, és a játékkal sikerem volt. Kiálltam az utcára, játszottam, és akkor a gyerekeszemmel úgy éreztem, hogy nekem megvan a helyem.

Aztán egyszer leutánoztam az egyik tanáromat, és hirtelen a legsikeresebb lettem az iskolában. Lelki szükséglet volt, hogy megmutassam magam. El kellett teljen több mint ötven év a pályán, hogy rájöjjek, ez a magamutogatás lassan átalakult kereszthordozássá. Engem soha nem érdekelt, kaptam-e szerepet, én azt is tudom, hogy ha nekem egy vers megtetszik, azt el fogom mondani. Két színésznő lányom van, jól tudom, hogy minden művész szívrepesve várja a szerepet. Ez természetes, de annyi minden van, amit egy színész ezenkívül megtehet – fiatalon és öregen egyaránt.

Kiállhat egy szál ingben és nadrágban, de ha a lelkében viszi a verseket, a dalokat, a ritmusokat, a gondolatait, akkor bárhol tud szolgálni: Budapesten a Nemzeti Színházban, vagy Szentléleken az öregotthonban. Úgy mondom és hiszem mindezt, mint aki mindegyiket kipróbálta. A színház magamutogatással kezdődik és szolgálattal folytatódik, ami utolsó leheletig tart.

Egykori tanárom, Kőműves Nagy Lajos 93 évesen egyedül élt Kolozsváron, majdnem megvakult, nagyítóval olvasta a Bibliát. Elmentem hozzá huszonéves színészként, és méginkább megfiatalodva jöttem el tőle. Első előadásom egy cirkuszi produkció volt, megtanultam dobálni három égő fáklyát, ma is itt a nyoma a kezemen. Ez a hivatás számomra gátlás- és magányoldás, szolgálat.

– Több mint ötven évet töltött a színpadon, rengeteg szerepet játszott. Volt-e meghatározó előadás az életében?
– Mindig ugyanarra a két-három szerepemre emlékszem. Ritka pillanat, amikor a színész valóban találkozik a közönséggel, és önmagát is teljesen őszintén meg tudja mutatni. A pályám során is voltak olyan esték, amikor éreztem, mindenki ugyanazt érzi, amit én. Egyszer egy ítélőbíró szerepét játszottam, Zsoldos Árpád volt a parancsot teljesítő katonatiszt, akit háborús bűnökért kellett elítéljek.

Már az öltözőben vitatkoztunk, védtük a „magunk” igazát: ő mondta, hogy parancsot teljesített, a hivatását végezte, én meg hogy nincs pontosabb parancs a lelkiismeretnél. Egy szerepet csak úgy lehet eljátszani, ha hiszünk benne. Ezt a darabot játszottuk Kolozsváron, amikor egyszer csak megszólalt egy néni, és azt mondta: két gyermekem halt meg a háborúban, majd elkezdett sírni... Ilyen pillanat kevés van az életben. Sokat szavaltam verset pályakezdő koromban, izgalmas korszaka volt az életemnek, akkor ismerkedtem a várossal, megismertem a feleségemet, azt hittem, mindent tudok. Majd volt egy Ady- est a színházban, mindenki tartotta a könyvet a kezében, csak én nem, azt hittem, nincs rá szükségem.

Az ötödik sornál aztán teljes sötétség, gondoltam, tartok egy hatásszünetet, majd csak eszembe jut. Nem jutott eszembe. Megkerestem a könyvben és végigmondtam, de én azután harminc évig nem szavaltam verset. Harminc év elteltével valaki, aki gyerekként látott engem a színházban, meghívott egy budapesti egyházzenei fesztiválra. Egész nyáron készültem három verssel, amelyeket templomban mondtam el, és amikor kijöttem, egy koldus megérintett és azt mondta: szép volt.

– A Mesekaláka gyermekszínház életműve része, évekig minden héten előrukkolt egy új kalákával, ami egy teljes színházi bemutató volt. Megviselte az emberfeletti munka?
– A Mesekalákát azért hoztam létre, mert korábban a színházban sok mesét rendeztem, és egy idő után ezek az előadások már nem kellettek a teátrum vezetőségének. Kimentem az utcára és azt mondtam, én innen is tudok szólni a gyerekekhez. Végül a studióteremben kaptam helyet, ott dolgozhattam tovább. Amikor a Mesekaláka megszűnt, én akkor is jártam tovább, vittem a meséket, a megzenésített verseket, a dalokat beteg gyerekekhez a kórházba, óvodákba, otthonokba. Gyergyóremetén elmentünk egy fogyatékos asszonyhoz, aki az édesanyjával élt, beszélni sem tudott, és mindenki kerülte, mert sajnálta. Bementünk, körbeültük az ágyát, énekeltünk neki, és egyszer csak ő is bekapcsolódott, artikulálatlanul, ahogy tudott. Persze közben minden történt: siker, bukás, csalódás, nyomorúság, ima, káromkodás.

– Sok színész bezárkózva építgeti a szerepeit, ön komédiásként határozza meg magát. Miért érezte szükségét a komédiáslétnek?
– Ebben benne van a játékos ember. A színészhez a színház kötődik, a komédiás viszont a templomban és a kocsmában is játszik. Én a csíkszeredai börtönbe is elmentem, nagyon izgalmas volt, azoknak az embereknek az arcán egyaránt látni szégyenkezést, örömet, megbánást. Kutatták, hogy emberszámba vesszük-e még őket. Vittem három szál virágot, egyet a lelkésznek, aki engem odavitt, egyet a raboknak és egyet a börtönőrnek, akinek megelőlegeztem a bizalmat, hogy jól bánik a rábízott foglyokkal. A lelkész a félresiklott életekről beszélt, és amikor rám került a sor, elővettem a három szál virágot, és láttam, hogy mindhárom eltört. Egyszer őrületbe kergettem a színházigazgatót, mert behívtam a koldusokat a színházba. Nem akarták beengedni őket, lett belőle botrány, de mégis végignézhették az előadást.

– Fellépései során soha nem érződik a rutin, sem a szerepeiben, sem a mesemondásban.
– Mert még mindig lámpalázas vagyok, még egy beszélgetés előtt is. Péchy Blanka emlékiratait olvasom, aki elmondja, minden fellépés előtt halálosan félt. Kovács György, akit a legnagyobb magyar színésznek tartok, minden előadás előtt tele volt kiütésekkel. Én nagyon sok embert megbántottam azzal, hogy a saját lelkiismeretemet követem. Sokat rendezek műkedvelő társulatoknál, emiatt a napokban is megsértettem néhány embert, de nem tehetek mást. Ha én bemegyek egy próbára, nem vagyok szigorúbb a többiekhez, mint magamhoz. Nem az a baj, ha valaki nem tudja eljátszani, amit kérek, majd később működik. De ha látom, hogy valaki blazírt, akkor igenis pimasz leszek, paraszt és megsértem, hogy térjen magához. A komédiás élete nem lehet langyos.

– Sok díjat, elismerést kapott.
– Most, amikor szinte semmit nem csinálok a színházban, és már csak néha játszom, annyi elismerést kaptam, hogy már szégyelltem is. Talán észrevették, hogy én mindent elvállalok, soha nem mondok nemet, és ezt értékelik. Pedig én egyszerűen csak végzem a munkámat. Semmi máshoz nem értek, még egy biztosítékot sem tudok kicserélni. Nehéz volt engem elviselni, hiszen számomra mindig a játék volt a legfontosabb.

– Az új évre jelenik meg a Komédiás-gyónás című kötete. Miként dönti el, hogy egyedül leül a papír elé, és könyvet ír, akinek a játék, a közönség a lételeme?
– Ezerszer áthúzom, újraírom. Állandóan magammal beszélgetek, leírok valamit, de rájövök, hogy a másik oldala is igaz, meg a másik is. Sokáig azt hittem, a beszéd a legnehezebb, kiállni a színpadra és elmondani valamit. Jaj, nem igaz. Az írás a legkegyetlenebb, azt nem lehet visszavonni. Amit elmondok, azt elfelejtik, de az írás megmarad. Gyorsan írok, de kínlódva, mindig mindent újragondolok, tépelődöm.

A Komédiás-gyónás vallomás, megírom benne a kudarcaimat, a tévedéseimet. Azt, hogy katolikus szellemben nevelt ember létemre főiskolás koromban megszédített a kommunizmus. Nagyon őszintén leírok mindent, de egyetlen kollégámat sem árulom el. Csak jelenségekről írok, mert lehet, hogy tévedek. Leírtam, ha valami erkölcstelen volt, de a neveket nem, senkinek a neve ne mocskolódjon be az én tévedésem miatt.