Színfónia

Megszokták a sok lüdérckét is, már tudták, ki a lüdér, ki az, akiért érdemes hajtani, ki az, akire nem, mert fapina (bár később ebből is lesznek meglepetések, lesznek még pofára esések, lesz ebből még lüdércpapucs), az dolgok földre esésének tanára többé már nem mentek rövidgatyában, akármilyen izomfejlesztőről érkeztek is, mert kidobta őket a tanárnő, már harcot vívtak szőrzetnövesztés ügyben a belső szervek felépítésének tudorával, még kiskölköt is láttak, aki, ugye, tanulni vágyik, szóval belakták a Felsőfokú Angyalút, hogy ne mondjam, a kicsi tornateremhez még órarend is készült.
De a nők napja az más, többé nem csak virág és egyéb fityfene jár anyukának, hatszáz lüdérc várta el, mit várta el, követelte, hogy köszöntsék őket. A köszöntés meg nem megy csak úgy ukmukfukk, nem az az egy-egy szál hervadt kankalin dukál, mint amivel Kistarisznyáék anno bébocsátást nyertek a felvételiző aliglüdércekhez, ha még emlékszünk rá, nem, itten valami más kell, valami tökös, valami grandiózus, valami világraszóló, valami olyasmi, ami még nem volt, valami námbörunu, valami olyan, ami nincs is. Valami varázslat. Elvarázslat.
A kezdő lökést az torkok csiszolója adta meg azzal, hogy kirúgta a kórusból a hajdúnában danában szépreményű tagokként felvett hajdókat. Mint a sicc, úgy repültek, s ha ezt úgy értjük, hogy sicc-cel a macskákat szokás elkergetni, akkor kétszeresen is igaza volt, egyrészt nemigen volt más, amit hőseink produkáltak, mint éhes kandúrok holdszeánsza, másrészt az a mondás is beigazolódott, hogy kirúgták őket, mint macskát szarni.
Ott ül most ez a sok hajdúsógor, és szörnyű bosszút forral. Vérrel kell lemosni a gyalázatot. Festékkel kell lemosni a gyalázatot, fessük be az autóját a disznó torokítésznek. Nem is kell lemosni a gyalázatot, kapja be. Vérttel kell lemosni a gyalázatot, verjük vissza a gaz cenk támadását. Tartsunk görbe tükröt, gyűjtsük össze a lüdérckeszemek tüzét, süllyesszük el flott maradványait, amiből még él. Tartsunk be neki. Így morgott, dühöngött, nyavalygott, káromkodott az összes hajdúsegg, mégiscsak a lüdérckék előtt lettek kirúgva, kidobva, hatalmas röhögés, na jó, a lüdérckék nem röhögnek, kacajpatakok között, nyilvánosan megszégyenítve távoztattak a pacsirtaművészet hímes mezejéről.
Igen ám, de vészesen közeledik a Nők napja (és a lüdérckék is hasonszőrűek, ámbátor erről még nem mindenkinek volt alkalma meggyőződni, valljuk be), köszönteni kell.
És akkor ég és föld összeért, átalmenni szivárvány alatt nem volt ajánlatos, mert itt mindenkinek hajdúsógornak kellett lenni, csak azért is – kórust fogunk márpedig alakítani, így a közfelkiáltás. Nem ellenkórust, hanem kórust. És mi legyen a neve? Na, ez a nagy kérdés, mert ez nem akármilyen kóros kórus, aki egy rég meghalt ember papírra vetett ábrándjait hiszi, hanem tökös kórus, korhajleviathán.
Hű, nagy lett a gond, a bú és bánat, mert nevében él a nemzett, mint egy nagy írónk mondta volt, hajdúsegg és fika fejét összedugta, ezzel az erővel akár az Angyalút is eltaszíthatták volna, de nem akarták, jó helyt van az, ott, ahol van, mert másképpen hol élnék ki magukat hormonilag..., na, várjunk csak, hopp, mondta Cézár a közelgő nőnapra gondolva, hormon, az jó, és hatszáz a húszhoz, mindannyiunkba osztálynyian lesznek szerelmesek, felderültek az arcok, kivirágoztak a borvirágok, Svájciegér kicsavarodott a futószőnyegből, Troppenhauer abbahagyta a szkanderezést, legyen a név, mondta ki a mindannyiuk agyának ősködében formálódó gondolatot Cézár: Mormon Hormon Férfidalárda.
Úgy legyen, mormolták áhítattal utána a többiek. Lőn.