Szilágyi István: betűtől a képig és vissza

– Íróként meglehetősen nagy érdeklődést mutat a filmművészet iránt. Ha jól tudom, rendszeresen részt vesz a magyar filmszemléken évek óta, egyszer még zsűritag is volt, megnézi a filmek jelentős részét...
– Mindet. Bár négy-öt nap alatt mintegy húsz nagyjátékfilmet megnézni, kész őrültség.

– Honnan eredeztethető a film iránti vonzódása?
– A szatmári évekre vezethető vissza, amikor a vasúti fűtőházban dolgoztam. Délután befejeztük a munkát, megfürödtünk, átöltöztünk, fehér inget vettünk, és moziba mentünk. Ez az ötvenes évek második fele: annak a kornak a moziját jól ismertem, különösen az olasz neorealista alkotásokat, a Biciklitolvajoktól a Cabiria éjszakáiig. Sokat köszönhettem nekik, emberábrázolásuk, látásmódjuk hatott is rám. A film képszerűsége önmagában is megfogott, jóllehet a betű is vonzott. Az irodalmi művek olvasása közben egyfajta csoda történik: a betű átalakul képpé, és az elmozdul benned. A film levágta az első fázist, tehát egyből kép lett, de ugyanúgy történetet mesélt, mert a korabeli filmnek történetet kellett mesélnie, és az sem ártott, ha „üzenete” van. Miután 15–20 év alatt mintegy 200 kortárs magyar filmet megnéztem, ez tántorított el attól, hogy a könyveimet elképzeljem vásznon. A filmkészítés rettenetesen kiszolgáltatott helyzetet jelent, rengeteg tényezőtől függ. Azt a szabadságot, amit a fehér papír előtt érez az ember, nem tudja megadni – persze a kockázat is egyszemélyes...

– Következetesen visszautasítja műveinek megfilmesítését...
– Igen, egy esetet kivéve: a jó emlékezetű Fábri Zoltánét. Neki – másokkal ellentétben – nagyon rokonszenves hozzáállása volt, azt mondta: segíts nekem megközelíteni a film eszközeivel, amit mondani akartál a Kő hull apadó kútba című regényedben. Ez az emberfajta mintha kiveszőfélben lenne a mai filmes világból. Persze az író önzéséről is szó van: a filmesek csak ne tudják jobban nálam, mit akartam a műveimmel. Holott tudom, milyen nagy szerepe van a megfilmesítésnek a népszerűségben, főként ha sikerült alkotásról van szó, de ez nem igazán érdekel.

– Vannak kedvenc filmjei?
– Michelangelo Antonioni kései művei – A vörös sivatag, a Nagyítás – nagyon megragadtak. Nagy hatással volt rám, ahogy el tudtak „emelkedni” az ún. valóságtól, és mégis benne maradtak. A filmtörténetnek ez a korszaka érdekel leginkább.

– És a temérdek magyar filmből, amit megnézett az évek során?
– Szász Jánostól a Witman fiúk vagy a Woyzeck, Bereményi Géza korszakalkotó filmje, az Eldorádó, és még van néhány. Nem igaz, hogy nincsenek jó mai magyar filmek – csak mintha kevesebb lenne. Sajnos az egész kortárs magyar művészet – irodalom, film egyaránt – a pénz körül forog. Nem látom azokat a hozzánk hasonló őrülteket, akik mindenképpen azt művelik, ami érdekli őket, függetlenül attól, hogy mások mit szólnak hozzá. Tudom ugyanakkor, hogy egy olyan költséges szakmában, mint a filmkészítés, ez majdhogynem lehetetlen.