Szigetek autonómiája: Åland és Korzika (2.)

Az Åland-szigetek területi autonómiájának kérdését békés úton és hosszú távon is hatékonyan rendezték. Korzika esetében eltérő utakon halad az önrendelkezés megszerzéséért folyó harc, hiszen itt a sziget és az ország központi adminisztrációja közötti, erőszaktól sem mentes konfliktusról van szó, ráadásul a szeparatista mozgalmak között sincs konszenzus Korzika sorsát illetően.

Korzika – erőszak és szeparatizmus
Az 1970-es évektől Korzikán egyre gyakoribbá váló terrorakciók nyomán a francia központi vezetés szintén erőszakos eszközökhöz folyamodott, ezekre a korzikaiak újabb terrorcselekményekkel válaszoltak. Az állapot tarthatatlanságának felismerése nyomán Párizs politikai eszközökkel próbálta megoldani Korzika problémáját. 1982-ben a francia vezetés speciális jogosítványokkal bíró régióvá nevezte ki a szigetet, amelyet két közigazgatási egységre, megyére osztottak. Korzikán a Területi Gyűlés lett a regionális tanács, amelyet sajátos hatáskörrel ruháztak fel az oktatás, a mezőgazdaság, a kultúra, a környezetvédelem, a kommunikáció, a településrendezés és a gazdaságfejlesztés vonatkozásában. 1984-ben Franciaország bevezette Korzikán a Területi Gyűlésbe jutáshoz szükséges 5 százalékos küszöbhatárt, a megválasztott sok kis párt pedig képtelen volt többséget kialakítani, így a Gyűlést feloszlatták. Ezt követően a korzikai szeparatista és autonomista mozgalmak tovább erősödtek.
A zavargások nyomán kialakult kaotikus helyzet rendezése érdekében a francia belügyminiszter 1990-ben javaslatot tett egy új Korzika-törvény megalkotására. A tervezet kinyilvánította a korzikai nép elismerését, a Franciaországban alkalmazott egységes decentralizációs rendszer helyett kivételes intézményrendszert javasolt Korzika számára. A javaslat szerint a korzikai önkormányzati autonómiát egy parlamentszerű Területi Gyűlés és egy ennek felelős kormányszerű végrehajtó szerv biztosította volna. A francia parlament 1990 novemberében kezdte tárgyalni, majd féléves vita után elfogadta a kezdeményezést, de a leszavazott jobboldali képviselők az Alkotmánybírósághoz fordultak. A Korzika-törvény ellen tiltakozó jobboldal a következő érveket hozta fel: (1) a tervezet első cikkelye „korzikai népről” beszél, ez pedig alkotmányellenes, mivel a francia alaptörvény egységes, nem föderatív államról szól, amelyben a népszuverenitás az egyetlen francia népet illeti meg; (2) Franciaország alkotmányának második cikkelye értelmében a polgárok egyenlőek származásra, fajra, vallásra való tekintet nélkül, a Korzika-törvény pedig sérti a polgári egyenlőség elvét; (3) a korzikaiak népként való elismerése és kiválása szecessziós tendenciákat indíthat be a többi népcsoport (bretonok, baszkok, elzásziak, normandok stb.) esetében is; ugyanakkor ha Franciaország elismeri a „korzikai nép” létezését, fennáll a veszélye annak, hogy a korzikaiak az ENSZ-hez fordulnak, amely elismeri a népek önrendelkezési jogát, ez pedig veszélyeztetheti az egységes francia állam létét.
Az Alkotmánybíróság 1991 tavaszán hozott döntést a Korzika-törvény ügyében. A testület a „korzikai nép” megfogalmazást összeegyeztethetetlennek találta az alkotmánnyal, ezért el is törölte a jogszabálytervezet erre vonatkozó első cikkelyét. Az Alkotmánybíróság azzal indokolta döntését, hogy a francia „nép” politikai nép, nem pedig kulturális, történelmi, etnikai determináció eredménye, Korzika lakosai tehát legfeljebb a „francia nép részét alkotó korzikai népnek” tekinthetők. A korzikai függetlenségpárti nacionalisták erre úgy reagáltak, hogy „a korzikai népet nem lehet komponensként kezelni: Korzika teljes szuverenitása alapvető követelés”.
A törvénytervezetet támogató francia honatyák hangsúlyozták: el kell ismerni a korzikaiak kulturális identitását, valamint a sziget sajátos társadalmi és gazdasági érdekeit. A törvényt 1991-ben elfogadták, ezáltal Korzika a huszonkét francia tartomány egyikéből Korzika Területi Közösséggé változik. Az önkormányzati rendszert az Alkotmánybíróság kisebb változtatásokkal, de gyakorlatilag az eredeti formában ismerte el. Korzika legmagasabb szerve a Területi Gyűlés, amelynek 51 tagja kétfordulós, listás választások útján jut mandátumhoz. A Területi Gyűlés választja a kormányszerű hatáskörrel bíró végrehajtó szervet, a Végrehajtó Tanácsot, amelynek egy elnöke és hat tagja van. A Végrehajtó Tanács a gazdasági és szociális fejlesztés, a kultúra és oktatásügy, a területrendezés és a környezetvédelem területén rendelkezik hatáskörökkel. Az 1991-es Korzika-törvény által biztosított adminisztratív önrendelkezés tulajdonképpen hiányos autonómiát teremt, hiszen a Területi Tanácsnak nincs normatív törvényhozási jogköre, ugyanakkor a szigeten egy Párizs által kinevezett prefektus felügyeli a helyi intézmények döntéseinek és intézkedéseinek törvényességét.
Az 1990-es évek második felében újra beindultak a szeparatista mozgalmak, ekkor a sziget lakossága két pártra szakadt: a korzikaiak egy része beérné a francia államon belüli autonómiával, a radikális mozgalmak azonban teljes elszakadást és a sziget függetlenségét tűzik ki célul. A terrorcselekményeket folytató, egymással rivalizáló függetlenségpárti csoportok befolyása jelentős, mivel a csoportok ősi klánszerkezetéhez az olasz maffiára jellemző cselekvési módszerek társulnak, a hatósági vizsgálatokat pedig megnehezíti az omertaszerű hallgatási törvény. Bizonyos vélemények szerint a jelenség mélyen a kulturális toposszá vált korzikai banditizmus hagyományaiban gyökerezik. A korzikai francia prefektus meggyilkolása 1998-ban, az állandó idegengyűlölő, főleg arabellenes akciók csak megerősítették, hogy Korzika helyzete korántsem oldódott meg.
2000-ben Jospin francia kormányfő beleegyezett abba, hogy Korzikának szélesebb önrendelkezést biztosítsanak az erőszakhullám csillapodásáért cserébe, de a parlament ellenállt a kezdeményezésnek, mondván, hogy ez a többi francia régió számára precedenst teremtene az autonómia követelésében.
2003-ban Korzikán népszavazást rendeztek a Raffarin-kormány tervezetéről, amely szélesebb körű autonómiát biztosított volna Korzikának. Párizs azt remélte, hogy a nagyobb autonómia révén megfékezheti a függetlenségi nacionalistákat. A tervezet bővített hatáskörökkel ruházta volna fel a Területi Gyűlést az adók felhasználása, az idegenforgalom és a környezetvédelem területén, ugyanakkor a nőknek is biztosította volna a politikai szerepvállalás lehetőségét. A 2003 júniusi referendumon Korzika lakossága alig kétszázalékos többséggel elutasította Párizs javaslatát. Chirac francia elnök ezt követően bejelentette, a párizsi kormány továbbra is támogatja a szigetet, és segít viszszaszorítani az erőszakot Korzikán.

Összegzés
Az Åland-szigeteken hatékonyan és civilizált módon biztosítottak területi autonómiát a szigeteken élő svéd kisebbségnek. A megoldást döntő mértékben megkönnyítette, hogy (1) a nyelvi egyenlőség 1919-től alkotmányos alapelv Finnországban, (2) a felek konstruktívan álltak hozzá a kérdéshez, (3) a probléma nemzetközi szinten – a Nemzetek Szövetsége, majd az ENSZ szintjén – is felmerült, és a nemzetközi dimenzió is hozzájárult a szigetek helyzetének megnyugtató, hosszú távú és hatékony rendezéséhez. A megoldásnak fontos előfeltétele volt az a tény is, hogy földrajzilag könnyen körülhatárolható területről volt szó, így tehát az autonóm térség határai természetes módon adottak voltak. Korzika esetében a szigetjelleg szintén fontos, csakhogy más vonatkozásban: a konfliktuszóna behatárolását könnyíti meg Párizs számára, hiszen Korzika közigazgatásilag az ország részét képezi ugyan, de földrajzilag mégis kívül van a kontinentális Franciaország területén. Ugyanez a tényező – a földrajzi, természetes elkülönülés – nagymértékben hozzájárul a korzikai szeparatista mozgalmak radikalizálódásához és a sziget teljes függetlenségére irányuló tendenciák kialakulásához és felerősödéséhez.
Korzikán a legutóbbi évek fejleményei – különösen a 2003-as népszavazás kimenetele – arra enged következtetni, hogy a szigeten már nem pusztán az önrendelkezés, hanem az önrendelkezésért folyó harc a cél; az erőszakos eszközökkel fellépő radikális függetlenségpárti csoportokat önös érdekeik hajtják. A maffia mintájára szerveződő, a megfélemlítést is alkalmazó harcos gerillacsoportok, úgy tűnik, saját céljaikra használják fel a korzikai elkülönülési tendenciát, elutasítják Párizs minden megoldási javaslatát, és megpróbálják megőrizni a kaotikus, zűrzavaros, bizonytalan status quót. Korzika példája arra is rávilágít, hogy a francia nemzetállammodell alkotmányos elvei mennyire megnehezítik a konszenzus kialakítását az önrendelkezési elképzelések kapcsán. A korzikaiak által követelt autonómia, illetve teljes függetlenség biztosítása gyakorlatilag azt jelentené, hogy Párizs elismeri a francia nemzetállamiság kudarcát: az 1991-es alkotmánybírósági döntés a politikai nemzet fogalmára és a polgári egyenlőség elvére, illetve a többi népcsoport kockázatára hivatkozva nyíltan kimondta, a „korzikai nép” elismerése a francia állam létét veszélyezteti.