Szigetek autonómiája: Åland és Korzika (1.)

Az alábbiakban két olyan földrajzi-területi egység vonatkozásában vizsgáljuk az autonómia kérdését, amelyek hasonlóságaik mellett számos eltérést mutatnak. Åland és Korzika kapcsán az első szembetűnő hasonlóság az, hogy mindkettő sziget, s ez speciális közigazgatási helyzetet teremt, ugyanakkor több olyan elem figyelhető meg, amely az eltérő történelmi-politikai-államberendezkedési meghatározottságok nyomán, illetve az autonómiatörekvéseket illetően igen markáns különbségeket eredményez.
Mind az Åland-szigeteken, mind pedig Korzikában teljesül a területi autonómia megteremtésének két alapfeltétele: az ålandi svédek és a korzikaiak zárt területen, tömbben élnek, és az adott területen a lakosság többségét képezik. Ålanden a területi autonómia megvalósulását jelentős mértékben meghatározta, hogy egy adott államnak egy vele szomszédos állam fennhatósága alá tartozó területen élő nemzeti kisebbségéről van szó, Korzikán azonban egy nyelvi-kulturális szempontból elkülönülő, de anyaországgal nem rendelkező népcsoport önrendelkezési törekvései nyilvánulnak meg.

Történelmi háttér – Åland
Finnországban a svédek alkotják a legnagyobb kisebbségi csoportot, a 300 000-es svéd kisebbség az ország összlakosságának mintegy 6 százalékát képviseli. Az 1919-ben elfogadott finn alkotmánynak a finn és a svéd nyelv azonos értékéről szóló előírása mellett az 1922-ben hozott nyelvtörvény kimondja a két nyelv egyenjogúságát: a kormányjavaslatokat, ajánlásokat, válaszokat, petíciókat finn és svéd nyelven is megfogalmazzák, az igazságszolgáltatásban és a hatóságok előtt mindkét nyelv használatos, a közhivatalnokoknak pedig nyelvvizsgát kell tenniük a másik nyelvből. Finnország tartományainak és helytartóságainak hivatalos nyelvét annak függvényében döntik el, hogy az adott terület lakossága milyen arányban beszél egy nyelvet; ennek alapján az adott közigazgatási egység lehet egy vagy többnyelvű.
Az 1527 négyzetkilométer területű åland-szigeteken mintegy 25 000 ember él, akik Finnország összlakosságának mintegy 0,5 százalékát teszik ki. Az 1157-től több mint fél évszázadon át svéd befolyás alatt álló szigetek svéd többségű lakossága a Finn Köztársaság 1917-es kikiáltása után nem kívánt finn fennhatóság alá tartozni, Svédországnak pedig szándékában állt annektálni a szigeteket. Az ebből adódó finn–svéd államközi feszültségek és a tárgyalások kudarca nyomán az első világháborút lezáró béketárgyalások hátterében a Nemzetek Szövetsége döntött a kérdésben. Az 1921 nyarán hozott döntés szerint „az Åland-szigetek feletti szuverenitás Finnországot illeti meg”, de Finnországnak és Svédországnak jó kapcsolatokat kell kialakítania, a szigetek lakosságának pedig egy sor garanciát kell biztosítani. Az ålandiak további sorsát illetően nagyon fontos mozzanat az 1921 októberében kötött nemzetközi szerződés, amely demilitarizálta a szigeteket.
A második világháború után ismét felmerült az ålandi probléma, amikor a szigetek svéd lakossága jelezte a Svédországhoz tartozás igényét, de az anyaország ezt visszautasította és támogatta, az autonómia megteremtését.

Autonómia Ålandon
Az Åland-szigeteken területi autonómia működik. Az ålandi autonóm terület a szigeteken kívül a környező tengeri területre is kiterjed, összterülete 6784 négyzetkilométer, ebből 1527 négyzetkilométer a szárazföld. A szigetek autonómiáját még a Nemzetek Szövetsége idején szavatolták, majd 1951-ben és 1993-ban továbbfejlesztették garanciáit és intézményi rendszerét.
Az Åland-szigetek Tartományi Parlamentjének (Landsting) törvényhozói illetékessége van a következő területeken: helyi közigazgatási ügyek (rendőrségi, népjóléti, egészségügyi problémák), ipar és mezőgazdaság, erdőkitermelés, szociális biztonság, kultúra, tudomány, közlekedés és szállítás, posta és rádió. A szigetek nem kaptak önrendelkezési jogot a külügyek, a polgári és büntetőjog, a bíróságok, a pénzügyi szolgáltatások terén. A tartományi törvényhozás által alkotott jogszabályokat minden esetben a köztársasági elnök ellenjegyzi. A végrehajtó hatáskört a Tartományi Kormány (Landskapsstyrelse) gyakorolja, a finn köztársasági elnök személyes képviselője a szigeteken a Tartományi Elöljáró. A harmincfős Tartományi Parlamentet négyévenként választják a nagykorú ålandi polgárok, a törvényhozás egyik kamarájában öt-öt képviselő dolgozik négy bizottságban, a másik kamara tíz képviselőből áll. A kormányalakítási mechanizmus alapja az ålandi többpártrendszer: a legtöbb szavazatot megszerző párt adja a miniszterelnököt, a miniszteri posztokat pedig arányosan osztják el a pártok között. Ålandnak hivatalból jár egy képviselői mandátum a finn parlamentben, az autonómiajogokat potenciálisan érintő, Helsinki által kötött nemzetközi szerződéseket a Landstingnek is jóvá kell hagynia. A szigetek autonómiájának legfőbb garanciája az, hogy a Tartományi Parlament jóváhagyása nélkül az autonómia intézményrendszerét nem lehet megváltoztatni.
Åland intézményi autonómiáját költségvetési önállóság erősíti, noha a szigeteknek nincs adókiszabási illetékessége, a helyi szinten begyűjtött és teljes egészében helyben maradó adókból befolyó összegek mellett állandó 0,45 százalékos járulékot élveznek a központi költségvetésből.
Az ålandi Tartományi Kormánynak véleményezési jogköre van a finn kormány olyan rendelkezéseit illetően, amelyek valamilyen formában a szigeteket érintik.
A szigeteken 1993 óta az egyetlen hivatalos oktatási nyelv a svéd, a nem kötelező finn nyelvoktatáshoz a községek hozzájárulása szükséges, ugyanakkor a községeknek nincs finanszírozási kötelezettségük a nem svéd nyelvű iskolák fenntartásában. Az oktatás területén Helsinki egyetlen kikötése az, hogy az iskoláknak teljesíteniük kell azt az oktatási színvonalat, amely a diákokat alkalmassá teszi tanulmányaik felsőfokú folytatására.
Ålandon finnek csak akkor telepedhetnek le, ha megkapták a regionális állampolgárságot, ehhez svéd nyelvtudás és legalább öt év ott-tartózkodás szükséges. Igen fontos szabály a svéd közösség védelmére az, hogy ha egy ålandi polgár ålandi ingatlantulajdonát nem ålandinak idegeníti el, a szigetek bármely lakosa, községe vagy tartományi tanácsa jogosult azt visszavásárolni.

Korzika – viharos történelem
Korzika történelme jóval viharosabb, és jóval nagyobb mértékben befolyásolja az itt lakók önrendelkezési törekvéseit, mint az Åland-szigeteké. A sziget történelme az i. e. 1. századi római hódítással kezdődik, az i. sz. 5. században barbárok foglalják el, majd a 11. századtól fél évezredig tartó itáliai uralom alatt elkezd kialakulni a klán alapú társadalmi berendezkedés, amelynek hatása a 20. századig érezhető. A francia jelenlét 1553-ban kezdődik, ekkor II. Henrik megszállja Korzikát, de Genova nemsokára visszaszerzi a szigetet, amely a 17. század közepéig olasz gyarmatként létezik. 1755-ben Pascal Paoli alkotmánytervezetet és katonai programot dolgoz ki Korzikán, a létrejövő alkotmányos monarchia alaptörvénye az első alkotmány, amely szétválasztja a hatalmi ágakat, vagyonfüggetlen választójogot biztosít a férfiaknak, és biztosítja az állampolgárok politikai és törvény előtti egyenlőségét. Korzika 1769-ben válik Franciaország részévé, amikor XV. Lajos elfoglalja a szigetet. A francia korzikai szokás- és felfogásbeli különbözőség, a klánrendszer továbbélése erős elkülönülési és függetlenségi tendenciákat eredményezett.
Az első világháborúban a francia hadseregben harcolva a sziget férfilakosságának mintegy kétharmada elesett a fronton, a túlélők pedig rendkívül erős nacionalista és autonomista mozgalmat szerveztek, amely a sajátos korzikai identitásból táplálkozott, és amely az ekkor létrehozott Murva című folyóirat révén kapott nyilvánosságot. A lapnak fontos szerepe volt a korzikai identitás erősítésében, központi témái a korzikai nyelv, irodalom és történelem.
A második világháború után Korzika gazdasági helyzete volt az az elem, amely a francia központi adminisztrációval szembeni ellenérzéseket és szembeszegülést fokozta. A szigeten nem történt ipari vagy mezőgazdasági fejlesztés, Korzika jóval szegényebb volt Franciaország többi részénél. Párizs 1957-ben nagyszabású gazdasági programot indít a sziget fejlesztésére Regionális Akcióprogram néven, ennek keretében 1975-ig 350 millió frankot fordítottak a korzikai gazdaság fellendítésére. A gazdasági fejlődés nyomán megnőtt a franciaországi és az algériai bevándorlók száma, ami az őshonos korzikai lakosság számára egyrészt demográfiailag volt kedvezőtlen, másrészt a fejlődés megbontotta a sziget gazdasági hagyományait, és olyan ágazatokra koncentrált – mértéktelen szőlő- és déligyümölcs-termesztés –, amelyek a természeti adottságokat figyelmen kívül hagyták.
A gazdasági problémák hatására egyre inkább növekedett a változtatás igénye. Egy 1972-es törvény megszüntette a majd húsz éve folyó, a borhamisítási gyakorlatok széles körű elterjedését lehetővé tevő zűrzavaros bortermelési viszonyokat. Ezzel párhuzamosan egyre több illegális nacionalista-autonomista mozgalom jelent meg, a radikálisabb szervezetek ekkor kezdenek merényleteket és robbantásokat elkövetni. A CEDIC (Központ Korzika Érdekeinek Tanulmányozására és Védelmére) az első, törvényesen működő korzikai szervezet elsőrendű célja egy pénzügyi reform végrehajtása. A pénzügyi reform kapcsán jöttek rá, hogy ezen túlmenően a sziget közjogi státusát is módosítani kell, amit Párizs határozottan visszautasított.
Ezt követően létrejön a Korzikai Regionális Front, valamint a Korzikai Regionális Akció (ARC), az első jogi úton, a második a terror eszközeihez nyúlva próbált harcolni a sziget önrendelkezéséért. Miután de Gaulle francia államfő 1969-ben népszavazást írt ki a regionalizálásról, a francia nép többsége pedig elutasította azt, utódja, Pompidou köztársasági elnök a korzikai Ajaccióban leszögezte, hogy Korzikának egyfajta autonómiára van szüksége, majd 1970-ben a szigetet egy adminisztratív decentralizációs intézkedés nyomán elválasztották a Provence–Côte d’Azure területtől. A lépést a korzikaiak kevesellték, és a gazdasági és társadalmi kérdések mélyebb szintű megoldását tartották szükségesnek. Célkitűzéseik a korzikai nyelv uralmának biztosítása és széles körű autonómia biztosítása a szigeten.
A párizsi vezetéssel folyó viták eredménytelensége nyomán a korzikaiak egyre sűrűbben fordultak erőszakos eszközökhöz, majd 1976-ban megalakult a Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FLNC), amely szervezett módon követett el terrorcselekményeket (1980-ban Korzikán 462 merényletet és 63 bankrablást követtek el). Párizs erőszakkal válaszolt az ellene irányuló akciókra, és illegális szervezeteket hozott létre a szigeten, amelyek a korzikai autonomista csoportokat támadták szintén terrorista eszközökkel (székházrobbantások, merényletek stb.).

(Folytatása a jövő heti Szempontban.)