Szétírt esetlegesség

Karafiáth titkokkal és ármánykodásokkal teli helyzetet igyekezett teremteni a 12 főszereplő lány „színrevitelével”, akikben – saját bevallása szerint is – egy kicsit magát írta szét. A főnyomozó, Ágota, aki valószínűleg Agatha Christie után kapta nevét, felfigyelt arra, hogy a korábban 13 tagból álló Maffia-klub egyetlen fiú résztvevőjétől különböző hangvételű és nem túlzottan helytálló tényekről beszámoló e-mailek érkeznek. A főszereplő aggódni kezd, úgy érzi, hogy ezeket nem az igazi Lajos írhatta, így akár (rögtön a végletekbe esve) a meggyilkolás lehetőségét sem tartja lehetetlennek, mivel a Maffia-klub mindegyik résztvevőjének oka lehetett volna egy-egy szerelmi csalódás miatt eltüntetnie őt. Ágota így nyomozásba lendül, és sorban kihallgatja a többieket. A regény talán egyetlen különlegessége ezeknek a kihallgatásoknak a médiumbeli különbözőségeiben mutatkozik meg: az egyik lány, Metta például a Lajos számára írt leveleinek a fénymásolatát kínálja fel vallomásaként, vagy nyomozónk Judit Katának még nem publikált regényébe nyer betekintést (jogtalanul), de a Magda naplójába is beleolvas (ugyancsak engedély nélkül, bár végül a tulajdonos lefüleli), míg Dórának a diktafonra vett történeteiből kerekíti ki az „igazságot”. Ebből a 12 viszonylag hasonló történetből más-más Lajos tűnik ki, de mindegyikben általában maga a hősszerelmes, aki az összes lányt az ujja köré csavarja. Ez persze őket, utólagosan is, rendkívüli nosztalgiára és történetük megörökítésére készteti, s ezek éppen kapóra jönnek a nagy nyomozásban.

A főhősnő nem különbözik a többi lánytól, sőt bizony sokszor érezhető, hogy logikai érzéke is némi kívánnivalót hagy maga után. Talán ezért sem épülnek a nem létező nyomok egymásra. A szerelmi történetek kissé túl gondos megörökítése is rendkívül erőltetettnek hat, mindegyik lány részéről. Ebből a szempontból a túlzott kiszámíthatóság az, amely a detektívtörténeti részleget lerombolja.

Lajos, aki a nyomozás kezdetekor már valóban nem él, a visszaemlékezésekből rendkívül sokarcúnak mutatkozik. Bár a középpontban mindig hódító férfiként jelenik meg, ezt különböző formákban teszi: az ellenállhatatlantól az erőszakos érdekemberen keresztül egészen a nyálas, unalmas fazon típusáig mindennek lefestették áldozatai, szinte kiismerhetetlenségig formálva. Bizony, egyfajta arcrongálás történik a javából, amely az áldozatot immanenssé teszi: mindenki mindenben az ő nyomát látja. A regény erénye talán ebben, a bár kissé elcsépelt, de bizonyos fokig még érvényesíthető fogás felvillanásában rejlik: az eltűnt személy felfedezése, felnagyított megrajzolása során megismerhető ez a virtuális szereplő, akinek „segítségével”, a gyilkosság felfedésekor, a lányok múlthoz való erős ragaszkodása is megszűnik.

A detektívregényekben a főhős leleplezést bejelentő gesztusának mindig adrenalinszint-növelő momentumnak kell lennie. A nyomozó rendszerint a teljes társaság jelenlétében fejti ki elméletét, és leplezi le az ádáz gyilkost. Ebben a regényben is a lányok – stílusosságból – újból összehoznak egy maffiás találkozót, amely során Ágota és Judit Kata kiesik a játékból, és ekkor derül ki az igazság is. Judit Kata egy „előszobai” magánbeszélgetés során vallja be, hogy bizony ő tette el az álomfiút láb alól. A csattanó azonban elmarad, a dolgok csöndben elsimulnak. A nyomozás során az ábrázolt lányalakok többsége hasonlóan erős egyéniségként vonul fel, senki sem marad háttérben, azonban többségének inkább csak mondvacsinált indoka lett volna megölni Lajost. Judit Kata által felvázolt indoklás is esetlegesnek tűnik. Nincs meglepődés, sem botrány, a többiek megelégszenek a hír hallatán, de „nem változtatja meg életüket”, a teljes nyomozás is feleslegesnek tűnik, az olvasó szeme is elsiklik a bűntény felett.

Az írónő állandó ön- és helyszínigazolása rendkívül átható. Az Elektrik Bugi Kommandó együttes Szigeten való fellépésétől elkezdve (amelyben tudvalevőleg Karafiáth maga is énekel) az önmaga extrovertált személyiségének szétírásáig  mindenféle alakzatban kitűnik a szerző valós tényekhez való ragaszkodása. Minden őróla szól. A történetet nem lehet detektívregénnyé absztraktizálni, sem szétszakadó önírássá. Leginkább a kidolgozottság hiányzik belőle. Budapest részletes leírása, térképszerű követhetősége is már eltúlzott, a város nem alakul mitikus helyszínné. Lajos sokfélesége pedig nem következetes. Tehát nem áll össze sem egy teljesen következetes logikai szál, a regény kiépített világa sem válik koherenssé.

Az e-mail hamisítás így akár egy felesleges ámításnak is tűnhet. Elindulunk egy nem feltűnő, de furcsább szálon, és lehet, hogy egy nem feltűnő, bár valós gyilkosságot is felderíthetünk. Miért ne? De aztán érdemes lesz azt történetté kerekíteni? És újra meg újra regénnyé formálni?

Bakk Ágnes

Karafiáth Orsolya: A Maffia-klub. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2008