Szétesik a királyság?

Az első kérdésre a válasz szinte biztosan nem. A nacionalisták a szavazatoknak csak 31,9 százalékát szerezték meg, míg az uniópárti alakulatok 59,6 százalékot kaptak. Ez nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az arányos képviselet furcsa következményekkel járhat.

1957-ben az volt az indoka „az európai népek minden korábbinál szorosabb egysége megteremtésének”, hogy meghaladottá váljon a háború az európai nemzetek között, és így belső stabilitás alakuljon ki az európai országokban. Ötven éven át az Európai Unió e célkitűzésének nem igazán kellett kiállnia a próbát, mivel a nacionalista impulzusokat elnyomta a két nagy hidegháborús szövetség. Miután ez a korlát megszűnt, másodszor is lendületet kapott a nacionalizmus, mind a bismarcki államalkotás, mind pedig a nemzetállam-bomlasztás formájában.

Ha manapság szó esik a nacionalizmusról, egy másik korból való sötét képek tolulnak fel. De a nacionalizmus természetesen nem elkerülhetetlenül erőszakos: csak ott lobban fel, ahol megvan a gyúlékony örökség. A Szovjetunió és szatellitbirodalmának széthullása azt mutatja, hogy egy ilyen örökséget nem boldogtalan emberek egy államba kényszerítésével kell kezelni, hanem azon felismerés alapján, hogy néhol a szétválás elkerülhetetlen, ezt pedig a lehető legbékésebben kell biztosítani. A világ nem volt képes megelőzni a jugoszláv polgárháborút, de talán ha korábban segített volna tárgyalni a szétválás körülményeiről, csökkenthette volna kegyetlenségét.

Egyesek azt sugallják, hogy az SNP hatalomra kerülése Skóciában bizony egy nemzet újjászületésének előhírnöke, sokan mások olyan retorikának nevezik ezt, amely figyelmen kívül hagyja az életminőség és az életszínvonal hatalmas mértékű fejlődését. Ha igaz lenne az előbbi állítás, akkor az újjászületés rendkívüli módon történik. Néhány magányos és szerencsétlen figurát leszámítva Skóciában nem voltak földalatti hadseregek, szeparatista terroristák, polgári engedetlenségre buzdító kampányok, még tömegdemonstrációk sem.

Az Egyesült Királyság westminsteri parlamentje által átruházott jogkörrel rendelkező skót parlament talán a modern kor első olyan forradalma, amelyet szakállas radikálisok helyett ügyvédek, egyházi emberek és könyvelők irányítottak. Mi több, közben egyetlen lövés sem dördült el.

Így tehát nem meglepő, hogy ez a forradalom – a Csehszlovákiát 14 évvel korábban kettéosztó forradalomtól eltérően – nem hozott teljes államiságot Skóciának. A westminsteri parlament, amelybe a skótok továbbra is választott képviselőket küldenek, továbbra is ellenőrzi a védelmet és a külpolitikát, a makrogazdasági, illetve adópolitikát, valamint a szociális védelmet. A skót parlament mindamellett törvényeket alkothat az egészségügyi szolgáltatások, az oktatás, a helyi közigazgatás, a laképítés, a büntető- és polgári jog, valamint a gazdasági fejlesztés területén. Emelheti és csökkentheti – 3 százalékos határon belül – az adókat és illetékeket, például az úthasználati díjat.

Ez a félfüggetlenség részben tükrözi a skót nacionalizmus nyelvi motívumainak hiányát, nem úgy, mint a québeci vagy a belgiumi flamand nacionalizmus esetében. Skócia 5,1 millió lakosa közül csak mintegy 80 ezren beszélik a gael nyelvet. A vallásnak sincs számottevő szerepe; míg a római katolikusok korábban attól féltek, hogy a függetlenség protestáns hegemóniát eredményezhet, manapság a katolikusok és protestánsok nagyjából egyenlő mértékben támogatják Skócia intézményeit.

Sőt a kelet-európai vagy a balkáni nacionalizmustól eltérően a skót változatosságnak kevés köze van az etnicitáshoz vagy a valláshoz. Ekképpen Skóciában jelenleg nem adott egyetlen olyan körülmény sem, amely lázadást szított Írországban, és az ír függetlenséghez vezetett 1922-ben, amikor a legutóbbi nagy szakadás bekövetkezett a brit szigetek politikai uniójában. A skót nacionalisták vágyakozva sandítanak Írországra – az utóbbi időszakban elért rendkívüli gazdasági sikerei miatt. A legtöbb skót számára azonban az ír tapasztalat nem vonzó modell – talán amiatt, hogy a terrorizmussal társítják. Azt is tudják, hogy soha nem fog megismétlődni az az óriási pénzügyi támogatás, amelyet Írország kapott az Európai Uniótól.

A skót nacionalizmus mozgatórugója a skóciai polgári intézményekhez való erős ragaszkodás. Ebből a szempontból Skócia különbözik Walestől, amelyet erőszakkal Angliához csatoltak több mint 400 évvel az előtt, hogy a skótok 1707-ben önként aláírták az Egyesülési Szerződést. Nehezen találni jellegzetes walesi intézményeket, leszámítva azokat, amelyek a walesi nyelvvel foglalkoznak. Ezzel ellentétben az egyesülés érintetlenül hagyta a skóciai intézményi berendezkedést: a saját rendszerű iskolákat és egyetemeket, a saját szabályokra épülő jogrendet, az államtól független egyházat és a jellegzetes helyi közigazgatási rendszert.

A jelenlegi skót parlament hozzájárul a skót elégedetlenség szétoszlatásához, mivel ezeket az intézményeket kelti ismét életre. De ugyanakkor egy új és szokatlan decentralizált politikai rendszerbe hajtja a brit politikát. A Westminster hatalma többé már nem terjed az északi határon túlra, legalábbis az olyan területeken, mint az oktatás és az egészségügy. Ugyanígy, a skótok számára most már jóval nehezebb a távoli, londoni kormányt hibáztatni problémáikért, noha az SNP most megpróbálja – nemcsak formálisan – minden bajért a Westminstert okolni.

Távol attól, hogy Britannia széthullásának előfutára legyen, a devolúció új életerőt kölcsönzött a Londonon kívüli nemzeti létnek. Nyilvánvaló példája ennek a gazdasági fellendülésben levő Edinburgh iránti új keletű bizalom.

Most egy más Skócia és egy más Britannia alakul ki, és ez Skócia leckéje Európa számára. Britannia erősen központosított politikai kultúrája visszafordíthatatlanul megváltozott. Átvette a helyét egy merőben más politika, amelyben a különféle regionális és nemzeti identitások bátorítást kapnak, és kifejeződést nyernek. Azzal, hogy Skócia az ellenkezés helyett együttműködik az Egyesült Királyság többi részével, új értelmet nyer a „minden korábbinál szorosabb egység” kifejezés.

Tom McCabe

A szerző egykori skót pénzügyminiszter

Fordította: Fall Sándor © Project Syndicate, Krónika 2007