Szerelemre lehangolva

Mindenesetre nem tehetünk mást, mint megbarátkozni a gondolattal, hogy a hongkongi mester angol nyelvű filmet készített, My Blueberry Nights címmel. (Magyar címe némiképp banális: A távolság íze; ugye, ennek kissé más smakkja van, mint az Áfonyaízű éjszakáimnak, ezért engedelmükkel az eredeti címváltozatot használom e szövegben.) Annak viszont, hogy ez egy angol nyelven beszélő, amerikai környezetben játszódó történet, nagyon is megvan a jelentősége, legalábbis a befogadás szempontjából. Nem szeretnék gonosz lenni Wong Kar-waijal, annál is inkább, mert magam feltétlen híve vagyok a művészetének – attól tartok azonban, hogy rájött: nem készítheti el még egyszer a Szerelemre hangolva vagy Csungking Expressz című, remekbe szabott opuszait, az ismert környezetben semmiképpen, de még volt a tarsolyában egy, a fentebbieket idéző sztori. Készített hát egy olyan művet, amely esztétikai-stiláris és tematikai szempontból egyaránt ugyanabból táplálkozik, mint a korábbi alkotások, és mégis megvan a titka – amely, stílusosan fogalmazva, épp a „távolság ízében” rejlik. A távolságban, amely Hongkong és New York között feszül; és azt is megkockáztatom, hogy ha valaki szereti a lassú, melodrámai történeteket, de életében nem látott még Wong Kar-wai-filmet, az bele fog ájulni a süppedő moziszékbe a gyönyörűségtől.
És nem is teljesen alaptalanul: a My Blueberry Nights – egyébként – valóban nem sikerült rosszul. Mondhatnánk úgy is: Wong magasan a sokévi melodráma-termelés átlaga fölé helyezte a lécet. Témái most is azok, mint szinte mindig: szerelem, idő, mulandóság, s mindez ugyanabban a jólesően keserédes kivitelben, amelynek napjainkban talán ő a legkiválóbb művelője széles e golyóbison. Egy orosz nevű New York-i kávézóba egy este beesik Elizabeth, akit az eleddig énekesnőként ismert Norah Jones alakít – ki mást keresne, mint a kedvesét, aki viszont már messze jár egy másik lánnyal. Mindezt a kávézó-étterem tulajdonosa, az angol származású Jeremy (Jude Law) kotyogja el a rendkívül bájos ifjú teremtésnek, aki először természetesen dührohamot kap, aztán hosszú snitteken keresztül elbűvölően bánatos tekintettel néz maga elé. Jeremy persze szintén szerelmi csalódott, egy Kátya nevű orosz lánynyal (íme a magyarázat a hely nevére) bonyolódott rossz véget ért románcba, jó társ tehát az önterápiában. Előkerül az áfonyás pite, amely sosem fogy el záróráig, a fiatalok éjszakákon át támasztják fölötte a pultot, egymással szemben, de nem találnak, még nem találhatnak egymásra. Elizabeth meszszire utazik, hogy egy memphisi lokálban pincérnőnek álljon, s ő váljék egy csalódott, tönkrement férfi egyszemélyes lelkisegély-szolgálatává. Arnie (David Strathairn) nappal rendőr, este pedig szakavatott alkoholista, aki mindig az „utolsó” pohár whiskybe fojtja bánatát – felesége, a Rachel Weisz alakította sötét sörényű, érzéki Sue Lynn (emlékszünk még Su Li-zenre, illetve a Fekete Özvegyre?) ugyanis mással hál. Aztán egy road movie-ba csöppenünk, a hidrogénszőke, üresfejű mondén nők életét élő Leslie (Natalie Portman) jóvoltából, aki kaszinókban teszi próbára a szerencséjét éjszakáról éjszakára, s közben szenved attól, hogy vakvágányra futott a kapcsolata édesapjával. Készen áll tehát a tükörszerkezet: Elizabeth/Lizzie/Beth ugyanúgy más emberek félrecsúszott életének szemlélőjévé és vigaszává válik, mint tőle ezermérföldekre távol Jeremy, aki egy befőttesüvegben őrzi az elvetélt szerelmek csalódottjai által hátrahagyott kulcscsomók tucatjait. Arnie végül nekirohan autójával egy lámpaoszlopnak, Leslie hiába igyekszik apjához Las Vegasba, végzetesen elkésik – a kör imígyen bezárult.
És amilyen elegánsan zárulnak a különböző emberi sorsokat felvázoló epizódok, úgy „billen” el a keretszerkezet egy némiképp émelyítő befejezés irányába. Közben mindent átitat a melankólia, az a bizonyos „wongkarwaios” szomorúság, a lemondások, csalódások és újrakezdések hangulata, az idő mindent meggyógyító, de semmit vissza nem hozó hatásából fakadó lírai rezignáltság. A való világ néha valószínűtlennek tűnik; Wong sok olyan képet használ, amelynek alig van köze a cselekményvezetéshez, célja éppen az, hogy „kizökkentse” az időt (köztük számos közelképet): elomló, olvadós áfonyáspite – szinte érezni az ízét –, egy bánatos arc és a szájra ragadt krém, libbenő függönyök, kivilágított magasvasút. Mindez igen gyakori lassításban, amint azt megszokhattuk – a hongkongi mester filmjeiből tudhatjuk leginkább, milyen esztétikai hozadéka lehet a mindent belengő, lassítva felvett cigarettafüstnek – és rengeteg „csonkolt” képkockával, takarásban felvett tárgyak tömkelegének vizuális kiemelésével. Minden ugyanolyan tehát, mint a rendező korábbi filmjeiben (az amúgy kiváló filmzene tételesen meg is idézi a Szerelemre hangolva főtémáját), és mégis, a kulturális távolság íze csak mérsékelten édesíti meg a recenzens napját: most tűnik ki ugyanis, hogy amit sokszor a Távol-Kelet sajátságos varázsának tulajdonítottunk, kontextusából kikerülve bizony képes erősen giccsgyanús minőséggé válni. Ráadásul rendezőnk ezúttal túl sokat beszélteti hőseit, habár sosem a dialógusok voltak az erősségei; a zárlat pedig a melodramatikus témától eltávolodva a románc felé tolja a történetet. 
Ennek ellenére – késélen táncolva, de – mégsem csúszik át banalitásba a film; s amikor Jeremy videonaplóvá avanzsált biztonsági kamerája felvételeinek visszapörgetését követően a fiatalok mégis egymásra találnak, érezni a beteljesülés csendes melankóliáját. Azt, amit Bresson Zsebtolvajának címszereplője valahogy így fogalmaz meg, miközben börtönrácsok választják el szerelmétől: milyen hosszú és kanyargós utat kellett megtennem, amíg eljutottam hozzád. És onnantól már nincs „fullánkja” az elmúlásnak – megállt az idő.

A távolság íze (My Blueberry Nights), színes, hongkongi–kínai–francia, 90 perc, 2007. Rendező: Wong Kar-wai. Forgatókönyvíró: Lawrence Block, Wong Kar-wai. Operatőr: Darius Khondji. Vágó: William Chang. Zene: Ry Cooder. Szereplők: Norah Jones, Jude Law, David Strathairn, Rachel Weisz, Natalie Portman.