Személyes, elfogult emlékek a 140 éves kolozsvári egyetemről

Vasúton érkezett volna a k.u.k. rendelet, azt érzem én mai napig, ha Kolozsvárra fut be velem a vonat?! Fölösleges ezen az én transzcendens illatemlékemen töprengeni, tény az, hogy 1872. május 29-én I. Ferenc József elrendelte a kolozsvári egyetem megnyitását, az ünnepélyes avatásra pedig fél év múlva, novemberben került sor. Igen, arról a Ferenc Józsefről van szó, aki állítólag csak három rövidke mondatot tudott magyarul, s azt hangoztatta nyakra-főre:

„Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!” De ehelyt nem az a fontos, hogy az apostoli király mennyit tudott szépszámú alattvalójának anyanyelvén, hisz tudtommal arról sincsenek adatolt emlékeink, hogy Nagy Lajos vagy Luxemburgi Zsigmond milyen magyar tájszólást használt, az ő idejükben még nem lévén irodalmi nyelvünk. Esetleg Toldi Miklós tanúskodhatna ez irányban, de mivel a malomkőhajító nagy erejű nem nyelvésztehetségéről volt híres, lehet, csak annyit mondana, hogy a király(ok) nem az ő ízes íző bihari nyelvén beszélt(ek).

Egyszóval Ferenc Józseffel kapcsolatban sem az az érdekes, mit mondott, hanem, hogy mit tett. Egyetemet alapított. Nem rátelepedett, nem lerombolt, nem összevont vagy szétválasztott – alapított. Mert azok olyan idők voltak. Mert arra gondolt, hogy a kolozsvári alattvalók megérdemelnek egy egyetemet, ahová aztán az egész Erdélyből könnyebben eljutnak az ifjak, mint Pestre vagy pláne Bécsbe. És a szüleiknek is kevésbé lesz megterhelő az iskoláztatás, mint a távolabbi helyeken. Igen, azok olyan idők voltak. Talán azért nevezik boldog békeidőknek?

Csakhogy a legtartósabbnak hitt béke is egyszercsak véget ér, s az egyetem is, még mielőtt megünnepelhette volna ötvenedik születésnapját, névváltoztatásra kényszerült. A Ferdinand is szép név, nem is mondja senki csúfnak, épp csak nem az alapító neve. De a tanítás komoly és méltóságteljes volt. Erről már mondhatni empirikusabb emlékeim vannak, szüleim sokat meséltek a nemzetközi hírű orvosprofesszorokról, s egyikük jogtudós testvéréről (vagy csak közeli rokona volt?), aki reggelijét mindig a New York kávéház nagy kirakatablaka melletti asztalnál fogyasztotta, s ha az arra járó diákok úgy köszöntek be neki, hogy „Sărut mâna, domn’ Profesor!”, akkor hálásan intett nekik viszsza: „Servus, puiule!”

Természetesen arcról nem ismerte mindenik neki köszönőt, úgyhogy a viccre mindig kész ifjak gyakran többször is alá s fel sétálva beköszöntek neki és jót nevettek azon, hogy mindig ugyanolyan kedvesen mondja a családias puiulét. 40 után viszont érkezett néhány – ejtőernyősnek nevezett – felfuvalkodott, saját városában katedra nélkül maradt tanár, aki kénkövet fújt, ha tanár úrnak titulálták, azt ordítozva, hogy az előző főhatalom idején igazán megtaníthatták volna őket arra, hogy kinek jár a nagyságos, méltóságos vagy éppen a kegyelmes cím, merthogy az jár és nem a letanárurazás. A diákok bátrabbja megkockáztatta, hogy ők ehhez a titulushoz szoktak, de akkor még hangosabb szitkozódás következett.

Nem is foglalkoztak az egésszel, történtek a világban ennél sokkal fontosabb dolgok, s ők is lépegettek a nagybetűs életbe kivezető kapu felé.

A háború utáni még nem egészen egyértelmű, a reménykedésnek is rést nyitó képlékeny időkben két egyeteme lett a városnak: az egyik Bolyai János nevét viselte, akinek Kolozsvárhoz nem igazán, a legmagasabb szintű alkotó gondolkodáshoz viszont annál inkább köze volt, a másikat pedig a nemzetközi téren ugyancsak elismert Victor Babeşről nevezték el.

Megfért egymás mellett a két intézmény, mindkettőre fiatalok jártak, akik tanulni akartak és úgy tanulhattak, hogy annak a legtöbb hasznát vehessék: anyanyelvükön. Nem lettek hazaárulók, nem csempészték dekánként semerre az ország földjét, én legalábbis nem hallottam ilyesmiket senkitől. De sajátos emlékezéseimet egy baráti megjegyzés említésre méltó érdekességgel dúsította: a Bolyai vegyészeit arra szoktatták, hogy a gyakorlatok után mindig makulátlanul adják át a labort a következő csoportnak, a Babeşen ezt a kívánalmat nagyvonalúan mellőzték – az eltérő szemlélet hasznát, illetve kárát az akkoriak későbbi tanítványainak nemzedéksora vitte tovább és örökíti át mind a mai napig.

Az egyesítésről, habár akkor még elemista voltam, már elvitathatatlanul saját emlékeim vannak: később, a mi egyik egyetemi tanárunk beszélt az eseményről, illetve annak „karmesteréről” úgy, mint számunkra is követendő példáról. Ez a tanár nemcsak az én szülővárosom iránt, de minden fiatal, élő és mozgó egyén iránt zsigeri gyűlölettel viseltetett – kivéve egyetlen embert, akit csodált, s akinek nevéhez – véletlenül?! – a két egyetem összevonása, mellesleg pedig az egész ifjúságunk és fiatalabb felnőtt korunk megnyomorítása is fűződik, említett gyűlöletét, illetve dicshimnuszait pedig egyformán habzó szájjal adta tudtunkra, megfellebbezhetetlenül kijelentve, hogy a Nagy Egyesítő az egyetlen igaz ember, a többi nem ér egy fabatkát sem.

Mi meg, nagyváradiak, különösen pokolnak fajzatjai vagyunk. Nem tudom, ’90 után finomított-e valamicskét is a véleményén, úgy hallottam, hogy nagy forradalmárnak és titkos, belső disszidensnek címkézte magát, de ez legyen az ő baja, engem már nem érdekel. Annál inkább érdekelnek a csodálatos óráink, a sokszínű és sokirányú kapott tudás, aminek alapjaira bármikor újabb és újabb szinteket lehet felhúzni – az „épület” rendületlen szilárdsággal áll.

Az utóbbi két évtizedről újfent közvetetten tudok csak emlékezni: Kolozsváron továbbtanuló diákjaimtól hallom, hogy ha ment is – valamicskét – a világ elébb, a húsz esztendő hatalmát bíró ifjúság a legszebb éveit éli és élvezi. Ahogy a száznegyven éve az új egyetemet belakni készülő ifjak, a szüleim korosztálya, mi és az utánunk jövők tették – és tenni fogják mindaddig, amíg Kolozsváron univerzitás lesz.

Nem tudom, hogy hivatalosan – azok, akiknek ez tisztük, s akiket illet – megemlékeznek-e majd, s ha igen, milyen formában az egyetemalapítás, illetve megnyitás 140. évfordulójáról. De nagyon jó volna, hogyha majd sok esztendő múltán az akkori fiatalok a most diákoskodó szüleiktől érdeklődnének, milyen is volt egy ünnepi megemlékezés az ő idejükben, azt hallanák, hogy minden nagyon szép volt, minden nagyon jó és mindennel meg voltak, meg lehettek elégedve.