Székely zászló a riói paralimpián

Negyvenhárom magyarországi és tizenkét romániai sportoló szerepel, szerepelt az idei paralimpiai játékokon. Közülük hárman székelyföldiek, mindannyian ke­rék­páro­sok: a legutóbbi sikerével eddigi egyetlen romániai aranyérmes paralimpikon, a csíkszeredai Novák Károly Eduárd, a kézdivásárhelyi Oláh Attila, valamint a magyarországi színekben versenyző, amúgy székelyudvarhelyi születésű Butu Arnold Csaba. Rajtuk kívül néhány családtag, a marosvásárhelyi rádiós, Kádár Zoltán és jómagam képviseltük a Székelyföldet Rio de Janeiróban.

Kitartó küzdeni tudás

Négy éve Londonban két gyermekemmel vettünk részt a fogyatékkal élők olimpiáján, idén egyedül látogattam el a tengerentúlra. Meghatározó emberi és szakmai élmény számomra az elsősorban fizikailag hátrányos helyzetű sportolók kitartó küzdeni tudásának, az érdekek és a pénz világától távolabb eső önfeledt versenyzésének a követése, végigszurkolása.

A fogyatékosok (bár nem szerencsés ez a magyar megnevezés, hiszen eszerint a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, Beethoven fogyatékos volt) számára ma már olyan műlábak, protézisek, kerekes székek adottak a technika vívmányainak köszönhetően, amelyek már-már az egészségesekkel, nem nyomorékokkal azonos körülményeket teremtenek számukra a versenyzéshez.

Mégis micsoda akarat kell ahhoz, hogy valaki teljesen csonka testtel ússzon (mert ilyen is létezik), a hiányzó kezei helyett lábujjaival feszítse meg az íjat, vagy éppenséggel vakon futballozzon, ússzon, fusson, csörgőlabdázzon. Miközben a közönség nemzetiségtől függetlenül drukkol mindenkinek. Például az ausztrál szurkolók éppen úgy biztatták a kínai kerékpárost, mint a vetélytárs britet, akinek az uralkodója utóvégre az ő saját királynőjük is... Az atlétikapályán pedig az ötezer méteres „futásban” az a kerekes székes kapta a legnagyobb biztatást, akit társai menet közben egy jó körrel kielőztek. Szóval a paralimpián fantasztikus a hangulat, oda el kell menni!

Idén a paralimpiai játékokat tőlünk nagyon messze rendezték meg, amúgy – különleges földrajzi, természeti adottságai miatt – a világ legszebb váro­sában, a gyönyörű strandjairól és szambaiskolájáról elhíresült Rio de Janeiróban. Ahol a „sok jónak” amúgy az ára az, hogy hírhedten rossz a közbiztonság. Valamit valamiért. Idén azonban nemcsak a Corcovado-hegyről letekintő Megváltó Krisztus-szobor vigyázott a játékok igen távol eső helyszíneire igyekvő versenyzőkre, kísérőkre, külföldi és hazai nézőkre, hanem mindenféle biztonsági alakulat is. Állig felfegyverzett, terepszínű katonáktól különleges piros-fehér egyenruhásokig, kéken villogó jelzőlámpájú rendőrautóktól mély csendbe burkolódzó páncélozott járművekig.

Ez amúgy sajátos, megismételhetetlen élményt jelentett. Miközben egy idő után már az sem volt meglepő, hogy a Cukorsüveg-hegyre tartó felvonóba katonák is beszálltak, és a sétálók előtt szinte „a bokrokból nőttek ki”. Én magam is annyira megszoktam már ezt a „műfajt”, hogy a repülőtérre menet már az sem tűnt fel, hogy a taxiból kinézvén egy mellettük haladó katonai jármű egyenruhásával „néztem farkasszemet”, miközben a reptér előtt harckocsi állt készenlétben.

Identitáslecke angolnak, norvégnak

Visszatérve a játékokra: a futball szentélyének számító Maracanã stadionban látványos megnyitóünnepségen vehettem részt, és a szurkolók által lengetett különböző méretű zászlók sűrűjében ott lobogtathattam a székely zászlót. A Székelyföldtől tízezer kilométerre. Miközben angol és norvég ülőszomszédaimnak megmagyaráztam, hogyan vagyok magyar a Székelyföldön, és nem Drakula Romániájában. (Amúgy utam során egy olasztól kaptam a legbizsergetőbb dicséretet, amikor a magyarokat így jellemezte: „una profunda cultura”.)

A megnyitó legmegrázóbb pillanata számomra az volt, amikor a paralimpiai lángot rendkívül lassan vivő versenyző lángostól a földre huppant, majd a hatalmas stadionnyi tömeg biztatására magától felállt, és ugyanabban a tempóban, de megtette a neki szánt félpályányi távot. Leírhatatlan érzések, csodálatos hangulatok, felemelő pillanatok.

Megadni az edzés és a versenyzés lehetőségét

Sajnos a három versenynapon, amelyekre jegyem volt, nem örülhettem árbócra felhúzott magyar vagy éppenséggel román zászlónak. A magyar úszók azon a napon nem szerepeltek, amikor én reméltem, míg a Velodromban a tavalyi győztes Novák Károly Eduárd ötödikként nem jutott be a kisdöntőbe sem. Persze az eredmény és a mögötte álló erőfeszítés így is dicséretes, csak – emberi hiúság – milyen jó lett volna éremért szurkolni neki.

A székely zászlót mégis meglobogtathattam Oláh Attila tekerésénél. És többször – járkálás közben – vállamra tekertem, no meg elő-elővettem egy kisebb méretű magyar és egy még kisebb brazil zászlót is. Ez volt a paralimpiai identitásom.

Végezetül gratulálok minden paralimpiai sportolónak, edzőiknek, kísérőiknek! Jó lenne, ha magyar, román, székely hazánkban, országunkban az eddiginél még nagyobb hangsúlyt fektetnének arra, hogy a fogyatékkal élők számára megadasson az edzés és a versenyzés lehetősége. És milyen csodálatos lenne, ha nyolc esztendő múltán a Budapesten megrendezésre kerülő paralimpián székely zászlók sűrűjében énekelhetnénk majd el hogy „Isten, áldd meg a magyart”, vagy akkori székelyföldi aranyérmesünk tiszteletére éppenséggel a románt.

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

dr. Ábrám Zoltán, Rio de Janeiro

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár