Azok közé tartozott, akik büszkék voltak magyarságukra. Ma Törökországban 80 millió ember ismeri nevét, ami a világtörténelem egyik legnagyobb eseményéhez, Konstantinápoly ostromához köthető. Bennünket, magyarokat sok esemény kapcsol a mai, közel 20 milliós Isztambulhoz, a hajdani Kontantinápolyhoz, az egykori Bizánchoz. Történelmi feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a honfoglaló magyarok közel száz éven keresztül szorongatták a bizánciakat. Mi, magyarok több száz évvel előbb értük el Bizánc falait (régi neve Konstantinápoly), mint a törökök, akik csak 1337 után, Nikomedia (Izmit, ma Kocaeli) elfoglalása után jutottak Konstantinápoly közelébe. A monda szerint a rettentő erejű Botond volt az első vitéz, aki buzogányával rést vágott Bizánc kapuján.

A görög nyelvű Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt – melyhez hasonló városa nem volt az akkori világnak – a bizánci császárok folyamatosan építették. A várost körbeölelő falak teljes hossza meghaladta a húsz kilométert, melyek az Aranyszarv-öböl, a Márvány-tenger és a szárazföld felől védték a várost. A falakon összesen 400 bástyaszerű torony épült. A két- és három emeletes, öt-, hat-, nyolcszögletű, 15-24 méter magas bástyákból kilencvenhat épült, egymástól 35 méter távolságra.

A falakon 53 kisebb-nagyobb, különböző időkben épített kapu biztosította a közlekedést békeidőben. A falak három vonalban épültek egymás mögött, kívülről befelé emelkedő szintmagasságokon. A falak előtt a szárazföldi részen kívül mély árok húzódott, amelyet vízzel töltöttek meg. Az árokban bizonyos távolságokban záró keresztfalakat emeltek, hogy a lejtés ellenére is mindvégig azonos szintmagasságot lehessen biztosítani.

A vizesárok mögött volt az első, mindössze 2-3 méter magas parti fal. Kissé beljebb következtek a 2 méter vastag és már 10 méter magas falak, amelyeket hetven bástya tagolt. A legbelső falak átlagosan 13 méter magasak voltak, a vastagságuk 3-4 méter volt. Ezek a falak védték Konstantinápolyt, az akkori világ legnagyobb városát. Gyönyörű templomai és palotái, zegzugos sikátorai, gazdag kereskedői, híres fegyverkészítő és ágyúöntő műhelyei, külvárosainak nyomorgó tömegei igazi nagyváros képét mutatták. Hangos, nyüzsgő, izgatott központ volt, benne sok ókori emlék keveredett a középkori lovagvilággal és már az újkorra emlékeztető nagykereskedelemmel. Ezer évig volt a Bizánci Birodalom a világ egyik nagyhatalmának a fővárosa, és a falakon belül emelkedett Bizánc jelképe, a Szent Palota, amelyben 89 bizánci császár élt és rendelkezett.

Ebben a palotában élt Dukász Mihály császár (1071–1078), aki koronát küldött Géza hercegnek, akit üzenetében Turkia hívő királyának nevezett. Amikor Géza lett a király (I. Géza, 1074–1077), ezt a nyitott koronát összeforrasztatta Szent István királynak a pápától nyert zárt koronájával, s a kettőből lett a szent korona, a magyar királyok koronázási jelvénye. Évszázadokon keresztül ez az ékszer volt a magyar állam jelképe, és ma is az. A palota másik lakója II. Jóannész Komnénosz bizánci császár (1118–
1143) és felesége, az 1088 táján született és negyvenöt éves (+1133) korában meghalt császárnő, Szent László leánya, Piroska, aki 25 éves korában került Bizáncba, hogy „diplomáciai küldetését” teljesítse, azaz császári feleségként biztosítsa Bizánc békéjét. Ő építtette a középkori Bizánc legtöbb templomát és kolostorát. Halála után az ortodox egyházban szentté avatták. Bár az ortodox egyház avatta szentté, Piroskát magyar szentként tiszteljük. Ő hozta a világra és adta a Kelet-Római Birodalomnak az utolsó nagy császárt, Manuelt (I. Manuel Komnéosz, 1143–1180). Szent László unokájának jogara alatt ragyogott fel újra még egyszer és utoljára teljes pompájában Bizánc rejtelmes csillaga, hogy azután a világ bámuló szeme előtt örökre eltűnjön. Ebben a palotában nevelkedett III. Béla, a magyarok egyik legnagyobb királya is, kinek bölcs uralkodása alatt (1173–1196) a magyar királyság ismét a régi fényében ragyogott.

Tizenegy évszázadig, 330-tól 1453-ig nem volt szilárdabb államgépezet a világon. Sehol és soha a világon nem volt a korviszonyokhoz képest oly jól felszerelt és annyi pénzzel rendelkező hadsereg, mint itt. A tudomány és a technika minden vívmánya, amelyben korát is jóval megelőzte, rendelkezésre állt. Tudjuk, hogy Bizáncban ismerték a lőport, a porlasztott naftával és benzinnel táplált, magas hőfokú lángszórót, amely a rohamozó csapatokat szénné égeti. Ismertek rakétaszerű lövedékeket. A bizánciak „bombái” lángra borítják az ostromló ellenség faltörő tornyait. A földalatti fúróaknákban támadó ellenséget gázzal ölik meg. Bizánc katonailag fölényesen készít elő mindent. S győzött. Sokszor győzött. Megnyerte csatáit, ütközeteit, várait, köztük a konstantinápolyit is, amely abban az időben bevehetetlennek számított. S végül mégis összeomlott.

Amikor Macar Orbán odaérkezett, már csak a főváros, Konstantinápoly volt meg a Bizánci Birodalomból, a falakon túl már az Oszmán Birodalom rendezkedett be, amely akkor az Al-Dunáig és délen az Adriáig terjedt. Konstantinápoly ostromára az oszmánok részéről elsőként I. Yildirim Bajazid (1389–1402. között uralkodott, mellékneve Villám, mert villámgyors volt elhatározásaiban és a hadakozásban) idején került sor. E célból építtette az Anadolu Hisari erődjét a Boszporusz ázsiai partján, de fő tervét, Konstantinápoly elfoglalását 8 évi ostrom után sem tudta elérni.

Az idők folyamán több szultán is ostromolta Konstantinápolyt, de a lovas hódításokhoz szokott török sereg nem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel a tenger és az Aranyszarv-öböl által is védett erős várat be lehetett volna venni. Ekkor jött el az a történelmi pillanat, amelynek egyik főszereplője Macar Orbán lett. A Székelyföldről, talán a háromszéki Bereckből inasként az ágyúöntéséről híres Brassóba, majd onnan valamelyik karavánnal Konstantinápolyba kerülő ágyúöntő mesternek esze ágában sem volt híres emberré válni. Csupán egyet akart: tudását és szakértelmét bizonyítandó ágyukat előállítani és örülni neki olyanfomán, mint a pék a gömbölyű, frissen sült kenyérnek, vagy a patkókészítő kovács a jól sikerült patkónak. Volt egy dolog, amire viszont büszke volt: magyarságára és Erdélyre. Ezért is tette neve elé a magyar (macar) szócskát és a származási helyét kihangsúlyozó Erdély (Erdeli) szót, amely megkülönböztette mindenkitől. Magától értetődőnek tartotta, hogy ezekben a szavacskákban az ő székelysége is benne van, a találékonyság, a kockázatvállalás, a furfangos észjárás, az állhatatosság és a szülőföld szeretete még akkor is, ha azt megélhetési okokból el kellett hagyni, mint ahogy ő tette.

II. Mehmet szultán, Konstantinápoly elfoglalásának főszereplője – aki 12 éves kora óta készült az uralkodásra és világhódító tervei megvalósítására – tisztában volt vele, hogy Konstantinápoly elfoglalása nem könnyű feladat. Ezért trónra lépte után (1444 és 1451–1481) hozzáfogott az ostrom előkészítéséhez. Legelőször is a Boszporusz európai oldalán – egy évvel Konstantinápoly bevétele előtt – alig három hónap alatt megépítette a Rumeli Hisar erődöt, amely egyrészt hídfőállást jelentett az ostromhoz, másrészt pedig – minthogy az erőd ázsiai oldalon, a még Yildirim Bajazid által építtetett Anadolu Hisarral éppen szemben volt – a Boszporusz ellenőrzését és lezárását is lehetővé tette.

Az erőd keleti kapujánál a szultán húsz nehézágyút helyeztetett el, hogy szükség esetén minden Boszporuszon közlekedő hajót tűz alá vehessen. Különben a két szembenálló vár ágyútüze lehetetlenné tette, hogy Konstantinápolyba észak felől külső segítség érkezzék. A háromszoros falrendszerrel körülvett város elfoglalása eddig senkinek sem sikerült. A Divánban (oszmán állami tanács) vitatták a témát és a pasák részéről több javaslat is elhangzott. Viszont a csatatéren edződött pasák egyike sem talált feleletet arra, hogyan hatoljanak be a város belsejébe. Végül egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy rést kell ütni a helyenként 4-5 méter vastag falrendszeren. Erre pedig szokatlan ágyúkra van szükség. A mai Kirklareli kormányzóság területén fekvő Demirköyben (Vasfalva) lévő ágyúöntődében hozzá is kezdtek az ágyúk öntéséhez, azonban egyetlen ágyú sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy a kívánt rést kiüssék.

Akkor Konstantinápolyban nagy volt a zűrzavar, és ezért rengeteg ellentétes gondolat ütközött egymással. A már jó ideje tartó vallásháború a keleti és nyugati kereszténység elsőbbsége ügyében a tetőfokára hágott, és virágzott a mindent behálózó korrupció is. Mindezek odavezettek, hogy a lakosság egy része a török uralmat jobban kívánta, mint a bizánci császár uralmát. Ebben szerepet játszott a törökök híres vallási toleranciája is.
Egy nap egy bizánci pap kívánt a szultán elé járulni. A szultán tisztelettel fogadta őt. Ez a pap közölte a szultánnal, hogy van neki egy magyar barátja, aki a világ legjobb ágyúöntő mestere, és csak ő tudná előállítani az óriás ágyút, amely romba döntheti a falakat. Azt is hozzátette, hogy Orbán mester éppen börtönben raboskodik Konstantinápolyban. Arra, hogy miért került az idegeneket nem kedvelő városba, nincs tudomásunk.

Erre a szultán azonnal értesítette titkos bizánci ügynökeit, akik még aznap kiszabadították Orbán mestert a börtönből, pár nap múlva pedig Edirnében, az akkori fővárosban, a szultán elé állították. Hónapokon keresztül tervezgették együtt az óriáságyukat és hozzákezdtek gyártásukhoz. Orbán mester ténylegesen jó szakértőnek bizonyult, kivívta a szultán szeretetét és tiszteletét. Az első ágyú, amelyet közösen öntöttek, a híres Sahi nevű volt, amely ma is megtekinthető az isztambuli Katonai Múzeum kertjében. Utána számos hasonló méretű ágyú készült.

1452–1453 telén a szultán és vezérei a sereg mozgósításával, a hadiszerek és az ellátás felhalmozásával foglalkoztak. II. Mehmet nemcsak a reguláris katonaságot rendelte fegyverbe, hanem muszlim és keresztyén önkénteseket is fogadott. Szerbiából megérkezett a megígért ezerötszáz katona, velük aknaásáshoz értő bányászok Novo Brdoból. Az edirnei és demirköyi ágyúöntő műhelyek egész télen dolgoztak. A Konstantinápolyból idehozott Macar Orbán mester a szokásosnál nagyobb ágyúkat és egy óriáságyút öntött a szultánnak. Olyan ágyút, amellyel rést lehet nyitni Konstantinápoly falain. Ezt már februárban elindították, hogy időben Konstantinápoly alá érkezzék. Kortárs leírás szerint hatvan ökör vontatta, két oldalról kétszáz-kétszáz ember egyensúlyozta, a menet előtt ötven ács kétszáz segéddel a hidakat építette.

Ez az ágyú két tonna súlyú lövedéket tudott 2,5 kilométerre kilőni és 24 óra alatt 8 lövedéket lehetett vele leadni. Maga a szultán 1453. április 5-én ért a sereggel Konstantinápoly alá. Ezt megelőzően megtisztították a város környékét és minden embert rabságra vetettek, aki a falakon kívül élt. Majd egy negyven hajóból álló flotta lezárta a Dardanellákat is. Ezzel a császárváros blokádja teljessé vált. A török táborban nyüzsgő, 160 és 200 ezer között mozgó emberből 60 ezer lehetett a harcos, közülük is sok a szabadcsapat, a többi pedig imám (előimádkozó) és dervis (kolduló szerzetes) – akik a hadsereg morálját tartották fenn, meg kalmár, akiket a zsákmány reménye vonzott ide. Az elitegységek anatóliai csapatokból állottak, és különösen a 10 ezer janicsárból, amelynek gyalogságát nemrég szervezte újjá a szultán, és akik kitűntek vallásos lelkesedésükkel, csapatszellemükkel, fegyelmezettségükkel, mozgékonyságukkal és manőverezőképességükkel.

A törökök 1200 méterre közelítették meg a várost, majd április 11-én megkezdődött a falak bombázása és lerohanása, ötvennyolc napon át tartó öldökléssel. A végső rohamra a résekkel tagolt városfalak ellen május 28-ról 29-re virradó éjjel, hajnali 1 óra 30 perckor került sor és egyszerre indult meg a város által képzett háromszög mindhárom oldalán. Mire dél lett, a törökök elfoglalták a várost. Amikor az ellenállás megszűnt, II. Mehmet bevonult Konstantinápolyba és egyenesen az Aja Szófia felé tartott. E naptól kezdve a Bizánci-Birodalom megszűnt és helyébe az Oszmán Birodalom lépett.

A törökök győzelmüket tüzérségüknek, elsősorban ostromágyúiknak köszönhették. Ezek tervezője és öntőmestere pedig a székely Macar Orbán mester volt. Az ő ágyúinak golyói szabdalták fel Konstantinápoly falait, melynek résein beözönlött a győztes török sereg. Bár saját ágyújának felrobbanása oltotta ki életét és törölte el a föld színéről, emléke örökké élni fog. Teste sok ezer ostromlóval együtt a várfalak előtt húzódó autóutak alatt porlad, melynek morajlása az 559 évvel ezelőtti ostrom félelmetes zaját juttatja el hozzá. Ágyúi egy 1123 éves és 18 napos hanyatló birodalom haláltusáját rövidítették le, és egy mindössze 203 éves, növekvőben lévő új birodalom felemelkedését tették lehetővé. II. Mehmet 21 évesen, fiatalos lendülettel, de egy tapasztalt hadvezér és diplomata körültekintésével hódította meg Konstantinápolyt, amely Isztambul néven a törökök harmadik fővárosa lett, II. Mehmet szultán pedig felvette a Fátih (Hódító) nevet.

A hivatalos török történetírás őt tarja a legnagyobb oszmán szultánnak. 30 éves uralkodása alatt hihetetlen eredményeket ért el s intézkedései évszázadokig hatottak. Lényegében ő hódította meg, s ő törökösítette el a mai Török Köztársaság területét. Ő alapította az isztambuli egyetemet, európai művészeket és mestereket hozatott Törökországba. Több mint 300 mecsetet, könyvtárat, iskolát, kórházat építtetett. A törökön kívül szerbül és görögül is beszélt. Anyja, Mária, szerb királylány volt. Kitűnő matematikus és költő egy személyben. Verseit Avni álnéven írta. Összegyűjtött költeményeit Divan-i Avni címmel Törökországban is kinyomtatták. Ő fejlesztette ki a török hadiflottát. Halálakor a tengeri flotta már 250 hadihajóból és 500 szállítóhajóból állt. Elődei csak hódítottak, ő volt az első, aki a hódításokon kívül a birodalmát is megszervezte.

Rászolgált nevére: a Dunától az Eufráteszig egységes birodalmat teremtett. II. Mehmet szultán azzal a tudattal hunyta le szemét, hogy „két szárazföld és két tenger ura” lett: Anatóliáé és Ruméliáé (Európa), illetve a Fekete- és a Földközi-tengeré. Egyetlen egy uralkodót ismert el magával egyenértékűnek, Mátyás királyt és egyetlen egy alkalommal szenvedett súlyos vereséget, 1456-ban Nándorfehérvár ostromakor, a magyaroktól. Ennek tudható be, hogy 30 éves uralkodása alatt nem is próbált meg még egyszer hadjáratot vezetni a magyar területek ellen. Erre a magyar győzelemre emlékeztet a déli harangszó, melynek értékét a törökök három évvel előbbi konstantinápolyi győzelme az akkori világ másik nagy eseményévé avatott.

A Bizánci-Birodalom bukása Orbán mester ágyúgolyói nélkül is bekövetkezett volna, előbb vagy utóbb. És a törökök is eljutottak volna Magyarországra. Mert ahogy Bizáncot, úgy Magyarországot is cserbenhagyta a művelt Nyugat. Meg aztán ugyanúgy, mint Bizáncban, a belső viszályok vezettek Magyarország romlásához is. Orbán mester neve – akit a törökök Ágyúkirályként (Ţahi Toplaridir) emlegetnek és így ő az egyedüli király a két birodalomban – együtt hangzik el a legnagyobb török szultán, II. Mehmet nevével. 

Személye ágyúgolyói révén – melyek az ókorból (az ókori Bizánci Birodalomból) átrepültek az újkorba – kitörölhetetlenül ott lesz a generációk tudatában, amíg csak egy kis töredéke is megmarad a ma is álló falaknak. Nemcsak a törökökében, hanem a bereckiekében és minden székely emberében, Erdély, a Kárpát-medence és a világ bármely sarkán élő magyar emberek emlékezetében is. Ő a példa arra, hogy egy hétköznapi ember is képes arra, hogy népének nevet szerezzen. Általa minden magyarnak része van abban a nagy történelmi eseményben, melyet az ő ágyúgolyói idéztek elő. Ettől többnek, erősebbnek érezzük magunkat is, olyanok akarunk lenni, mint ő volt, és büszkén azonosulunk vele. Ha minden magyar csak egy parányi résszel is gazdagítja a magyar kultúrát, a sok millió részből olyan „óriásgolyó” lesz, amellyel képesek leszünk lerombolni a bennünket körülvevő közöny falait.

Beder Tibor