Száz éve halt meg Mikszáth Kálmán

Gyors szemmeresztés a monitorra, egy klikk, letöltés, belepillantás, kész. Mikszáth nem trendi. Lassan a könyvespolc is történelmi fogalommá lesz, nemhogy a nézelődés-keresgélés előtte, egy-egy kötet leemelése, a könyv illatának élvezete, kényelmes elhelyezkedés… Minek folytassam? Aki nem olvas, az máris unja a nagy nekiveselkedést. Pedig még fel sem ütöttük a kötetet.

Félő, hogy nem is fogjuk. Történelem lett már ez az egész cselekménysor, ahogy történelem a régi csaták sora is. És a hadvezérek, államférfiak mellett klasszikus íróink arcképcsarnoka is. Hisz már annak is száz esztendeje, hogy meghalt Mikszáth Kálmán (1847. január 16., Szklabonya – 1910. május 28., Budapest). És egy évvel az 1848-as forradalom előtt született. Hát akkor hogyne volna történelem?! „Soha még a Ma a Tegnaptól nem választotta el magát olyan élesen, mint a mi korunkban. Az idők árja kettétépte életünket, mint a megvadult hegyi patak a rétet.

A jelen időt a múlttól a háború széles és járatlan sivatagsávja választja el – a pusztulás, a kiábrándulás, a terméketlenség zónája. Nekünk, őszülő fejűeknek, tulajdonképpen két külön élet adatott. A háború előtti és a háború utáni. Ami belőlünk visszamaradt a sivatag túlsó oldalán, a saját ifjúságunk, azt ma már szinte történelmi távolságból látjuk. Azt merném mondani: a mi ifjúságunk közelebb esik a táblabíróvilághoz, mint a Mához. Ha Mikszáth Kálmán ma föltámadna, merőben idegen világban találná magát. Az élet ritmusa más lett. Az egyén vesztett a fontosságból, az önbecsülés lefokozása megnyilatkozik a divatban, az öltözködésben, a zenében, a táncban, egyéb szórakozásainkban.”

Mikszáth gunyoros szellemétől egyáltalán nem volna idegen, ha egy gyors kérdéssel megakasztanám ezt az emlékező írást: körülbelül mikor és megközelítőleg ki írhatta a fenti sorokat? (Nem fokozom a feszültséget, a gyors és jó válasz jutalma úgyis „csak” az azonnali továbbolvashatóság, a gyengébben felelőknek vigaszdíjul járna egy korty izgalomoldó levegő.) Nem, nem én és nem is 2010-ben, hanem Herczeg Ferenc, 1928-ban. Mindössze tizennyolc évvel Mikszáth halála, de nem egész tíz esztendővel a régi világot Európából kisöprő első világháború után.

Minden megváltozott ahhoz az 1910-es hűvös-szeles májushoz képest, amikor Mikszáth újabb országgyűlési mandátumért indult kortesútra, valahová Fogaras környékére, megfázott és hazatérte után nem sokkal tüdőgyulladásban meghalt. Eljátszhatnánk a gondolattal, hogy vajon mit sejtett-tudott előre ő, aki annyi mindent ismert az élet dolgairól a négy év múlva bekövetkező katasztrófakezdetről, de olcsó dolog volna ez a száz év utáni okoskodásunk. (Túl friss volt, túlságosan hihetetlen volt még mindaz, ami történt, úgyhogy emlékező írásában Herczeg is épp csak érinti, hogy Arany, Jókai és Mikszáth szülőhelye tulajdonképpen már nem is tartozik az országhoz. Versecről, saját délvidéki szülővárosáról szemérmesen hallgat.) Nem keseregni, nem politizálni akar az írásával, hanem emlékezni-emlékeztetni Mikszáthra. És derűlátóan zárja sorait: „Világrengések túldörgik a madáréneket, de ha elült a veszedelem, új tavasz jön és újra szól az ének. A palóc fülemüle megint dalol és fog is dalolni, míg magyar ember kezében magyar könyv lesz.”

Ugyanilyen bizakodó hangon zárja az 1960-ban megjelent kétkötetes Vidám írások bevezetőjét Bródy András, aki több mint félszáz év távlatából eleveníti fel édesapja, Bródy Sándor barátjának és írótársának emlékét. Leírja, ahogy egy alkalommal náluk ebédelt, utána aludt egy rövidet, majd készülődni kezdett a kaszinóbeli kártyacsatára – Jókaival. Konflison távozik, hisz akkor még azzal jártak. „A kerekek forogtak, mi bámultunk a kocsi után. Aztán homályba tűnt a fogat – de most nem is kell behunyni a szememet, és látom Mikszáth Kálmánt, amint kirobog az életemből. De a kerék most is forog, forogni fog örökké, a Tibor ló patája kattan, és kattanni fog mindig, amíg a világ áll. Lehet, hogy ez az érzés a Mikszáth Kálmán halhatatlansága? Számomra Mikszáth Kálmán nem halt meg, csak eltemették, és úgy gondolom, hogy a mai olvasók unokái ugyanezt fogják érezni.”

A Nagy Palóc halálának 1960-ban ötvenedik évfordulójára emlékezők egyik unokája vagyok. Immár én is nagymamakorban. Saját unokáim nincsenek, de egy kis jóindulattal legfiatalabb tanítványaim azoknak is tekinthetnők. Milyen könnyű volt Herczegnek 1928-ban és Bródy Andrásnak 1960-ban: biztosak voltak a dolgukban. Én sajnos nem állíthatok semmi hasonlót. Jómagam nagy Mikszáth-kedvelő vagyok, volt idő, amikor a legnagyobb kimerültséget is találomra felütött soraival oszlattam el.

De nem véletlenül kezdtem a bizonytalan vágyakozás hangján ezt az emlékezést, mert tudom, hogy milyen sok munka van abban, hogy egy-egy mikszáthi helyzet, egy-egy sajátos gyönyörű, de ma már egyre ritkább jellem rögzüljön szellemi unokáim emlékezetében. Együtt olvassuk az elbeszéléseket, megbeszéljük, meg is értik, hogyne értenék. De a kisregényekre, pláne a regényekre nincs iskolabeli idő. Nem kötelezem őket, mert akkor biztosan nem is lesz otthon sem. Csak ajánlgatom. A többség időhiányra hivatkozik. Az én válaszom, hogy ez pedig számomra szomorú. Kedves gyerekek – mosolyogva vigasztalnak. Ne vegyem szívre, majd… egyszer…  talán… lehet… elolvassák.

Ne szomorkodjunk. Lehet, hogy akció-reakció örök törvénye alapján a következő nemzedék falni fogja Mikszáthot. A fülemülét, Herczeg palóc fülemüléjét sem hallgatjuk folyton. Aztán egyszer csak meghalljuk. Hátha majd… egyszer… megint.