Szavaknak mágusai – háromkirályok

Nem mintha Biber mester karnagyi ténykedésével, egyházi és világi szerzeményeivel akadt volna baja a hálátlan utókornak, csak alig pár lépésre, átellenben a vámházzal, alig fél évszázaddal Heinrich Ignaz Franz halála után megszületett Wolfgang Amadeus. Egyszerűbben: Mozart. A turistáknak pedig ennyi is elég.

Nem teljesen analóg ugyan, de a Magyar Költészet Napja közeledtével eszembe jutnak a Salzburgba látogatók: 1964-ben természetesnek tűnt, hogy ha József Attila április 11-én született, akkor másnak ehhez nem volt és nem is lesz joga, a költészet ünnepévé az Ő születésnapját avatták. Ő felelt meg akkortájt leginkább a proletárköltő minden ismérvének. Jobban mondva az a váz, amilyenné kipreparálták.

Eszméletről, Hazámról, Tudod, hogy nincs bocsánatról szó sem eshetett az iskolákban, a Reménytelenül vagy a Téli éjszaka ismerete pedig talán még a fejünk elvesztésébe is kerülhetett volna. Annál többet beszéltünk viszont a tőke testre-lélekre gyakorolt fölötte káros voltáról, mozgalmi jelszavakról, röpcékről, lebukásról. Sebaj, József Attila túlélte azt az egyszerűsítő-egyoldalú láttatást csakúgy, ahogy túl fogja élni a mostanában emlegetett másik végletet, a minden egyebet kilúgozó ájtatos, szélsőjobbos torzképet is.

Vajon mikor lesz végre (ha lesz egyáltalán?!) egy csonkítatlan József Attila-képünk? Megérdemelné költő is, olvasó is. De egyelőre be kell érnünk annyival, hogy április 11-én, kizárólagosan az Ő születésnapján ünnepeljük a verset. Az elvtárs, akinek ez az ötlet beugrott, feltehetőleg nem tudta, hogy az az „imperialista bérenc”, aki nemcsak elhagyta 1948 nyarán a „béketábort”, de a szocializmus alapjait következetesen repesztgető Szabad Európa Rádióban vasárnaponként meg is mert szólalni – vagyis Márai Sándor – ugyanezen a napon született. S talán arról sem tudott a piros pontokat buzgón vadászó kultúrnyik, hogy 1957-es halála jogán a tiltott skatulyából a tűrtbe átsorolt Szabó Lőrinc születésekor alig tíz nappal előzte csak meg a másik két alkotót. Ha az elvtárs tudta volna mindezt, valószínűleg egy közömbösebb napra íratja át a Költészetet. De hagyjuk a „mi lett volna, ha” meddő agycsavarást, maradjunk annyiban, hogy negyvenhat esztendeje április 11-én ünnepel a magyar líra. Ünnepli többek közt a születésnaposokat is: a fiatal, a középkorú és az idős szómágus háromkirályokat. József Attilát, Szabó Lőrincet és Márai Sándort.

Mágia című kötetében írja Márai: „Felfedeztem, hogy az írás mágia.(…) Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.” Márai par excellence prózaíró, de ez a vallomása tökéletesen illik a két vérbeli lírikusra is. Annak ellenére, hogy mindkettő – érdekes módon, majdnem egy időben – látszólag megtagadja a költészet lényegét, az érzelmi alapállást. 1937-ben írja József Attila Ars poetica című versében:

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
(…)

Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.”

Kísértetiesen hasonlít ehhez, amit 1938-ban Szabó Lőrinc ír Műhelytitok című versében:

„Költő vagyok: védtelen ember!
Mindig csupasz az idegem,
sohase tudok megpihenni,
s már csak abban reménykedem,

hogy egyszer elromlik a műhely,
melyben gép s nyersanyag vagyok,
s úgy megszabadulok a verstől,
mint a testétől a halott.”

Nem akarok bölcsködni, úgyhogy nem mondom: írhat a költő bármit, az igazi lírikus úgysem tud kibújni vallomásos bőréből. Hagyjuk az ilyesféle okoskodásokat, sokkal relevánsabb a barát és költőtárs Illyés Gyula megállapítása arról, hogy milyen is az, aki minden ízében költő. Egymás mellett volt a nyaralójuk, úgyhogy Ilylyés tanúja lehetett A huszonhatodik év egy-egy szonettje születésének. Anekdotaszerűen írja le, hogy délelőttönként áthallatszott hozzájuk Szabó Lőrinc jajgatása, s ha átnézett a kertjébe, nem egyszer látta, hogy negyedszázadig tartó szerelmének elvesztése miatti fájdalmában a haját tépi, kínlódik, próbál írni, de fáj, nagyon fáj. Az ihlet délután felé érkezett, akkor lázasan írni kezdett, javított, hozzáírt, s amikor elkészült szaladt át a verssel Illyéshez. És ekkor lépett elő az ember „álarca” mögül a költő: a délelőtti szenvedés elfeledve, jajveszékelésnek, hajtépésnek már nyoma sincs, egyedül arra kíváncsi a poéta, mit szól a másik szakmabéli a rímkezeléséhez.

Születési adataik szerint a három alkotó kortárs: a fiatal 105 éves, a középkorú és az idős 110. De pusztán az anyakönyvi bejegyzések alapján mondhatók-e nemzedéktársaknak? Talán a merőben más családi körülmények, a megváltozott világ, vagy egyszerűen a különböző természetük miatt – aligha. (Próbáljuk ki: elég csak feltenni a kérdést, hogy nemzedéktársak voltak-e József Attila és Márai? A válaszok meggyőzik majd a kétkedőket.) Semmiképp sincs olyan kötődés közöttük, mint az előző generáció között. De a Nyugat első nemzedékéből egy valakihez, Babits Mihályhoz így vagy úgy, de mind a hárman valahogyan kötődnek. A legmélyebben és legsokoldalúbban Szabó Lőrinc. Nemcsak albérlője volt egy időben Babitsnak, de Tóth Árpáddal hármasban fordították le Baudelaire összes verseit. Aztán jött a fiatalabb pályatárs lázadása, illetve a Babits című csodálatos békítő vers:

„Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később
Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
(…)

S a legvégén, te? Így rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.”

Hasonló hangvételű József Attilának is az Egy költőre nagy-nagy bántása után a Magad emésztő… szívszorító vallomása.

„Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán megúntad. Így volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az únt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhúztam vele.

Így volt?
Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át
hallgattam új álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.”

Márai San Gennaro vére című regényének híres részlete, amikor a két olasz rendőrtisztviselő arról beszélget, miért lehet olyan fontos a kelet-európai menekülteknek a nyelvében az a sok mellékjel. Például a magyarban az ékezet. Minek az? Ez jelenik meg Márai talán legismertebb versében, az anyanyelvi kultúra fölött emigrációban elmondott Halotti beszédben.

„Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát,
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.”

Babitsot említi elsőként, pedig igazán közel Krúdy állt Máraihoz. Szindbád hazamegy című regényéről közhely azt mondani, hogy stílusbravúr. Annál sokkal több. Mintha Krúdy írta volna… de Krúdy utolsó napjáról szól. Olyan könyv, amit érdemes lenne elvinni arra a mesebeli lakatlan szigetre. Ahol csak olvasni kell, mert csak olvasni lehet. Szóval Márait vinném. És Szabó Lőrincet is. És József Attilát nagyon-nagyon. Nemcsak azért, mert születésnapjuk van.