Szavak között szabadon

Ha alig várja, hogy ismét inkább hontalanná legyen? Vagy amikor végképp hazatér, boldogságára miért vetül rá a „van értelme” árnya?! Van, volt olyan ember, aki ezekben az élethelyzeteknek bármelyikében is szabadnak érezhette magát?! Van. Volt. És nem egyetlen helyzetet ismert meg, hanem mindeniket. Hisz tulajdonképpen végigélte az egész huszadik századot. Majdnem az egészet: Faludy György száz esztendeje született és 96 évesen hunyt el.Már a huszonegyedik században. De szabad volt mindvégig.

Szabad volt a két háború közti emigrációban Párizsban és Afrikában, szabad volt amerikai katonaként, vagy mint az újnak hitt világot építeni akaró hazatérő, aki egyszer csak a recski táborban találja magát, szabad volt az ’56-os londoni menekült, a kanadai bevándorló, s a 90-es hazatelepülő. Jó természete lehetett – szólhatna a mindent leegyszerűsítő, felületes válasz. Hisz csak szerencsés természettel lehet ennyi rossz közt meglátni a jót. Hogyne, persze. De ha erős támfalak tartják az öröklött-szerzett belső természetet, akkor annak kisugárzása a környezetre is erősen hat. Faludy erős vára, védőbástyája, örök menedéke az anyanyelv volt. A szavak. Az élőszó, nem is elsősorban az írott. Érdekes, mindig felbukkanó, vissza-visszatérő anakronizmus ez a szóban ismételt költészet Faludy életében: a szavaknak köszönhetően a legváratlanabb pillanatokban sikerül továbblépnie, tovább élnie.

Huszonéves, amikor Villon költészetével kezd foglalkozni, és nagyon hamar, már akkoriban, a harmincas években neve összefonódik a Villon-átültetésekkel. Nem fordítás, nem magyarítás. Talán leginkább a Villon után szabadon lenne a legtalálóbb műfaji megjelölés. Vagy a szerepvers. Erőteljesebbek, agresszívebbek, erotikusabbak, mint az eredeti. A Jézus herceget refrénben ismétlődően megszólító Haláltánc-ballada pedig nem is Villoné: ízig-vérig Faludy-vers, vagy még inkább a második világégésig visszaszámláló európai értelmiség tragikus balladája. Nem véletlen, hogy annyian ismerték, tudták, mondták.

A szóbeli költészet katartikus hatásával Marokkóban találkozik Faludy, amikor két vándorigric mintegy arab irodalomtörténeti bemutatócsomaggal szórakoztatja a vendéglátót és a magyar költőt. Az arab versek meghallgatása után fogalmazódik meg benne az otthon és otthontalanság ellentmondásos, felemás viszonya: „Aztán elfogott a gyönyörűség, hogy ilyen elképzelhetetlen körülmények közé kerültem, az unalmas otthon után az izgalmas hontalanságba, amitől mindig féltem, és amire mindig vágyakoztam. Hiúságomban Józsefnek képzeltem magam, ki negyedfélezer esztendővel ezelőtt alighanem éppen így ült, keresztbe vetett lábbal Potifár amarnai palotája tetején az egyiptomi éjszakában, és maga elé idézte, milyen rossz volt a kiszáradt kút fenekén, és milyen érdekes és kalandos az élet Afrikában” – írja Pokolbeli víg napjaim című önéletrajzi könyvének 115. oldalán.

Ugyanebben a művében olvasható, hogy a Villon-versek állandó ismételgetésével nemcsak a recski munkatábor szörnyűségeit sikerült a fogva tartottaknak oldaniuk, de az átköltéseknek köszönheti a recski időszak talán leghihetetlenebb „kalandját” is: „A barakk ajtajáról lehullott a vaspánt, és egy hang bekiáltott: – Faludy! Felhúztam a nadrágomat, beleléptem a csizmámba, és mosolyogva intettem barátaimnak, akik dermedten ültek fenn a szalmazsákon. Ha valakit egy spicli feljelentett, azt ilyenkor, villanyoltás előtt hívták ki a barakk elé, ahol az ávósok összerugdosták, és a sárban kúszatták. (…) Kinn, a barakk falának dőlve, a kutyás őrmester állt. (...) Mi lesz ebből, ha megvadul?
– Maga a Faludy? – kérdezte suttogva. – Jöjjön közelebb. Egész közel. Még közelebb. Leheletének pörkölt-, bor- és cigarillószaga volt. Vörösbort ivott, nem fehéret. Én is hozzátámaszkodtam a barakk falához, mintha csevegni akarnék. Sapkájának prémje kellemes csiklandozással homlokomhoz ért. Hogy akar ilyen közelről megverni? – gondoltam.
– A parancsnokságon Villon-estet tartottunk. Maga írta azokat a verseket?
– Én – válaszoltam elég bizonytalanul. Mintha valóban nem is én költöttem volna át a Villon verseit, csak ezt szoktam volna hazudni.
– A tiszteletdíjat hoztam – mondta a kutyás őrmester, s egy almát nyomott a zsebembe, piros jonatánalmát, akkorát, hogy alig fért a katonazubbony zsebébe. – Szép versek voltak. Az almát egye meg. Ha valaki kérdi, mi történt, mondja, hogy megpofoztam. Jó éjt.”
Így válnak hát valósággá az ötvenes évek sztálinista poklában, Recsken az anyanyelvről 1940-ben, Párizsban leírt metaforikus „látomások”. Ott, a barakk fala mellett materializálódik az Óda a magyar nyelvhez utolsó szakasza: a kurucok kedvenc hangszerével, a tárogatóval társított anyanyelvi őserő a legkegyetlenebb rabságban is képes megadni az igazi, szavak között meglelhető szabadságot:

„Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó,
tárogatószó.”