Sok érdek közt elvész a gyermek…

S mivel emberek, méghozzá esendő emberek vagyunk, a sok ilyen-olyan érdek között szép számmal akad olyan is, ami kézen-közön elvész. Például a nagy tanügy körüli tülekedésben sokszor éppen a gyerek(ek) érdeke sérül – akár helyrehozhatatlanul is.Az utóbbi két évtized – sajnos – a tanügyben is inkább a kapkodásnak, tűzoltásnak, pillanatnyi ötletek kigyomrozásának és sok-sok egyéni törekvés véres kardként való körbehordozásának két évtizede volt.

Nem tagadom, hogy néhol komoly előrelépések is történtek, de az üresjáratok, a később visszaütő fejetlenség, kapkodás sok kárt okozott. Most például itt ez az új törvény. És a történelmi győzelemként hirdetett történelem-földrajz tanítási nyelve. Ami számít, hogyne számítana, csak épp nem újdonság. Jómagam is anyanyelvemen tanultam a „sötét” hatvanas évek derekán, de a kilencvenes évek második felében is volt már napirenden, sőt alkalmazásban is. Nem erről akarok most szólni. Hanem a sok bába (bocsánat, érdek) közt elvesző gyerekérdekről.

Szép harcolni a néhány tanulóból összeverbuvált osztályokért, olyan iskolákért, ahová gyakorlatilag nincs, aki járjon, holott világos, hogy semmi jövőjük. De hát az érdekek védelme kötelez. A sok fától nem látni az erdőt. Esetünkben a csemetét. Lett például iskolapszichológusi státus, s ha már van, ember is akad hozzá. Hogy milyen nyelven beszélő, azt viszont már senki nem nézi. Nagyvárad egyik patinás, háromszáz évesnél is idősebb, kétnyelvű középiskolájába odakerült valahonnan egy kis pszichológusnő, aki sem a városról, sem az iskola múltjáról nem tud semmit, de magyarul sem – bár egy kukkot. Amúgy jóindulatúan kérdezett rá, hogy ennek a városnak nincs történelme? Mert neki semmi nem akadt a kezébe. És nagyon csodálkozott, amikor a közel kilencszázhúsz esztendőről hallott.

Az iskolapszichológus elsődleges feladata az volna, hogy hozzáértő, profi módon kezelje a serdülőkor rengeteg és a legváratlanabbul felbukkanó problémáit. Azokat, amelyeket sem a szülővel, még kevésbé nem a tanárral-osztályfőnökkel akarná a gyerek megosztani. Felnőttnek lehet, hogy banálisnak tűnnek ezek a gondok, de a kamasz mintegy gyónni szeretne a pszichológusnak. Ha az értené, amit mond. De idegen nyelven gyónni nem lehet.

Olyan nehéz volna a kihelyezések alkalmával ilyesmire is figyelni?! Igaz, utólag hatásosabb siránkozni, hogy a mai fiatalság így meg úgy, lám mi történt, mert hogy a szülő meg a tanárkolléga… Hagyjuk. Nem kell ahhoz lélekbúvárnak lenni, hogy tudjuk: a serdülőkor érzelemvilága felér egy világforradalommal. Ami szép csendben le is nyugodhat (úgymond benő a gyermek fejelágya), de produkálhat beláthatatlan következményeket is. Különösen, ha a gyermek úgy érzi, magára hagyták, elengedték a kezét, legföljebb hasonlóan tapasztalatlanul „tapasztalt” osztálytársaival pusmoghat a bajokról, a közös gondjaikról. Mert a nagy érdekvédelmi tülekedésben olyan egyszerű dologról, hogy ő is anyanyelvén szólhasson az arra hivatottal – senkinek nem jutott ideje. Ha egyáltalán megfordult a fejében.